Az uralkodás láthatatlan szálai: testképek és társadalmi rend

Ujj Zsuzsanna: Trónusos, 1986

A családon belüli erőszakot elszenvedett nők alig öt százaléka jelenti fel bántalmazóját, harcol jogi úton is az igazáért, vagy dönt erőszakos társa elhagyása, illetve a válás mellett. Az adatok a kolozsvári BBTE Szociológia és Szociális munkásképző Kara és a Kolozs Megyei Metropolisz Közösségi Fejlesztési Egyesület szervezésében készült hároméves felméréséből valók, amely az erőszak áldozatainak és az igazságszolgáltatásnak a viszonyát vizsgálta. A nagyon kis százalékarány nem azt jelenti, hogy Romániában nem létezik családon belüli erőszak. Inkább a félelem, a szégyenkezés gátolja meg a nőket, hogy feljelentést tegyenek, illetve az anyák a gyermekeik érdekeit próbálják szem előtt tartani, ennek rendelik alá a számukra amúgy hátrányos döntést, (rendőrségi, jogi) panaszukat visszavonva. Az igazságszolgáltatás sem működik e téren megfelelően, hiszen az áldozatokat mediátornak kellene segítenie, aki az erőszakot elszenvedett személy számára támaszt nyújtana, egyensúlyt teremtene közte, a tanúk és az igazságügyi rendszer szereplői között, megelőzné, hogy az erőszaktevő ismét megfélemlítse áldozatát.

A nők a családon belüli, ellenük irányuló agressziót titkolni, szégyellni szokták, részben mert úgy érzik, maguk is hibásak ebben, illetve mert a társadalmi elvárások értelmében a nőnek csendben kell tűrnie, elszenvednie mindent, ami történik. Mindez egy előadást hallgatva fogalmazódott meg bennem. Úgy gondolom, ez a valóság indokolja a feminista társadalomkritikát, ezért nem jelenthető ki, hogy a feminizmus idejétmúlt, aktualitását vesztett irányzat volna.

A női kiszolgáltatottságról és ennek kritikájáról is szólt Oltai Kata budapesti művészettörténész előadása a kolozsvári BBTE kommunikáció szakos hallgatói által szervezett VII. Kommunikációs Napokon. Előadásának címe (Testi stilizálások és közélet. Kulturális átöltözésben vagy levetkőzésben?) elsősorban női testekre utal, amelyeknek ábrázolása, „művészi” kezelése került kritikus megközelítésének célkeresztjébe. Kemény kritikája – amelyet lágy tónusban, de határozottan, ugyanakkor közérthetően és higgadtan tálalt –, a patriárchális nyugati kulturális tradícióra irányult, amelynek testpolitikája tovább erősíti, illetve fenntartja a nők tárgyként való kezelését. Az előadó mondandóját bevezette, plasztikusan illusztrálta, és megalapozta egy filmrészlet Dér András: Szépleányok című 1987-es dokumentumfilmjéből, amely végigkövette az 1986-os első magyarországi szépségversenyt (győztese, a 16 éves Molnár Csilla egy évvel később öngyilkos lett), annak kulisszáiba kínált bepillantást.

Az előadást bevezető filmrészletben azt szemlélhettük, hogyan vesz mintát Pauer Gyula, az ismert képzőművész, szobrász később elkészítendő szobrához az egyik lányról. A szobrász Szépségminták címet viselő munkáihoz gipszlenyomatokat készített. A filmrészletben a szoborkészítés folyamatának azt a részét láthattuk, amelyben a szobrász műtermében a férfi segédek mintát vesznek a teljesen meztelen lányról. Pauer ugyanis a korábbiakban kidolgozott technikáját használta, amelynek lényege: a meztelenre vetkőzött modell testét beolajozzák, a megfelelő pózba állítva bekenik gipsszel, majd gipsszel átitatott gézzel borítják, ezután fából kialakított állvánnyal rögzítik, amíg a gipsz megszárad, és leválasztható a testről. A munkát állítólag dokumentálási szándékkal két fotós (Bacsó Béla és Fenyő János) a Magyar Média engedélyével megörökítette, majd a képeket eladták a korabeli magyar (párt)vezetés tudtával, de a lányok tudta nélkül egy osztrák Lui című (szoft)pornó lapnak, amely a fotókat ilyen címmel közölte: Elvtársnők a vörös Budapestről. A képsorok kiszolgáltatott lányokat, valójában tárgyakat, tárgyiasított testeket mutatnak, amelyeket férfiszemek mustrálnak, olajjal való bekenés címén férfikezek tapogatnak. Véleményem szerint ezek az eljárások a magasművészet álcájában legitimálnak egy sor megalázó, szexista megnyilvánulást. A szemünk előtt kelt életre, és működött a kulturális toposzok sokasága, az örökölt, több ezer éves, férfi szempontú, hierarchizált társadalmi rend.

A szépségverseny mint kulturális jelenség több okból vitatható. Az előadó kritikai olvasatában a szépségversenyek egyfajta ideális testképet közvetítenek, amely kényszerként nehezedik a nőkre, beállít egy szűk sávot, a normativitás sávját, és ennek értelmében határozzák meg, mi a „normális” testarány, viselkedés, öltözködés stb. Ami ezen kívül esik, az abnormálisnak minősül. Az abnormális, ami az átlagon kívül esik a lázadás egy formája, amely veszélyezteti a fennálló rendet, ezért az uralkodó rendszer igyekszik minél inkább beszorítani mindenkit a szűk sávba. A testi kategorizálás csak elvétve enged teret vagy számol egyéniséggel, egyéni adottságokkal, az egyén önkifejezésével.

A szépségkirálynő-választások tehát nem elsősorban szépségről és uralkodásról (ahogy a megnevezésből első látásra kiolvasnánk), hanem ellenkezőleg, az ízlés uniformizálásáról szólnak. Itt lép be erősen a feminin vagy feminista (esetleg genderalapú) társadalomkritika. Már ahol belép – hiszen tapasztalatom szerint magyar nyelvterületen a női szempontú társadalomkritika hamar megkapja a lesújtó bélyeget, kézlegyintéssel elintézhető, lesajnálandó vagy kiközösítendő.

Ujj Zsuzsanna: Az Esztergomi Fotóbiennále Fődíjas, 1990

Oltai Kata a szépségverseny-témára rímelő fotóművészeti példát mutatott, amelyen keresztül az alkotó kritikai véleményt fogalmazott meg: Cseke Csilla fotográfusnak az 1991-es szépségkirálynő választáson készített sorozata a színpad mellett a hátteret is megmutatja, a kitüntetett esztétikával ellenkező mozzanatokat, a nők(re erőltetett) versengést. Azzal, hogy ezt megmutatja, egyben kritikát gyakorol, s Oltai interpretációjában ez előhozza a nyugati feminizmus kezdeteinek fő törekvését, a nők közti testvériség (sisterhood) gondolatát.

Az előadó által prezentált nézőpont szerint ma vizuális kultúráról beszélhetünk inkább, mint „magasművészetről”, a vizuális kultúrának részei, s talán uralkodóbb és meghatározóbb részei a plakátok, reklámok, mint a képzőművészet. A vizuális kultúra erősen és észrevétlenül határozza meg a gondolkodásmódot, hiszen „szembejön” a magánszféránkban, vagy amikor hétköznapi cselekvéssorokat végzünk, nem csak amikor tárlatot látogatunk. Ezért fontos tudatában lenni azoknak a hatásoknak, amelyek észrevétlenül válnak mindennapi életünk részévé, s egy idő után már természetesnek tűnik az, amit kívülről diktálnak: az lesz a szép, a menő, a kívánt. Az anorexiás modellek csak kirívó és életveszélyes következményeivel figyelmet követelő jelenségei ennek a folyamatnak.

Oltai Kata előadásának külön erénye az volt, hogy tudományos tárgyilagossággal mutatta meg a nők elnyomásának szinte megszokottá vált gyakorlatát különböző kortárs művészeti kiállítások egyes darabjain keresztül, amelyeket kurátori minőségében jól ismer. Ezek a művészeti szempontok frissek, a bemutatott alkotások szakmai tudással készültek, felépített gondolati tartalmuk és játékosságuk egyszerre nyűgözött le, szórakoztatott, és gondolkodtatott el. Nagy Krisztina (Saját csipkerózsika), Gőbölyös Luca (Férjhez akarok menni, Meleg esküvő), Szabó Benke Róbert (Hajadonok), Elek Judit Katalin (Szeretők) munkái szemléltették ezt a kritikus attitűdöt is integráló képzőművészeti látásmódot – Oltai Kata olvasatában.

Az előadáson felvetett témák között megjelent az a kulturális toposz is, amely szerint egy lány, nő társadalmilag csak egy férfihez való viszonyában értelmezhető, legyen az az apja, a férje, a szeretője, egy férfi aktív közbenjárása szükséges a lányból nővé éréséhez, a férfi avatja a nőt nővé, a felnőtt nő számára a házasság az alapfeltétele annak, hogy társadalmilag értelmezhetővé váljék. A nő hagyományoson alárendelt, a családi fészekbe utalt, míg a férfi aktív és a „kinti világban” tevékeny. Hogy ezt a művészet hogyan reprezentálja, és határozza meg egyszerre? Oltai Kata ezt a magatartásformát a máig érvényesnek tekinthető görög-római klasszikus nőideállal szemléltette, amely szerint az ideális nő passzív, statikus, várakozó, mint ahogy a népmesékben a királylány csak vár, amíg a királyfi a fehér lovon érte jön, így válik a tétlenség, a várakozás képessége egyik legfontosabb erényévé…