Esti a napos oldalon: Kosztolányi–Karácsony kétkezes (2. rész)

Faragott nyelv, írott élet

Az elemzés második fontos fókuszpontja, a két kulcsfigura párhuzamos vizsgálata, emblematikus napszakukat figyelembe véve meglehetősen paradox vállalkozásnak tűnik. Ugyanakkor arra az Esti Kornél kapcsán nagy valószínűséggel minden olvasó felfigyel, amiről már a fentebbiekben is esett szó, s amire a szakirodalomnak szava is van: „a mű jelrendszerében a jellem nem számít érvényes egységnek.”^[1] A címszereplő tulajdonságai nem rendezhetőek egy logikus egységbe, viszonyaiban (például a névtelen elbeszélőhöz) szembeszökő ellentmondások tapasztalhatóak, személyiségéből hiányzik a kohéziós erő. Ettől válik valamennyire testetlenné, sőt absztrakttá. Jellemzéséhez tehát a következőkben olyan eszközöket is igénybe lehet(/kell) venni, mint amilyeneket például a nyelvészek egy fonéma kapcsán használnak: tulajdonságainak konkrét „leszögezése” helyett viszonyaiban ragadni meg, önazonosságát például a mástól való különbözésében. Itt Felméri Kázmér jelenti ezt a másikat.

A felszín–mélység metaforikájához visszacsatolva jelentésesnek tűnik az a tény, hogy Felméri Kázmér szobrász. A felületek művésze – egy jó felület megmunkálásához viszont alapos anatómiai ismeretek szükségesek. Ahogy Esti a világirodalomból idéz, amikor bensejének kifejezését keresi – Horatiusból, Homéroszból, Calderónból –, történeteit nyelvvel kapcsolatos elmélkedésekkel indítja vagy a helyzetek humorát nyelvi szinten csattantja ki (l. pénzzavar, mire fáj a fog?), addig Felméri ilyenkor plasztikusabb területhez nyúl: „Ha a hazugságait kőbe lehetett volna faragni, az Egyesült Államok szabadságszobra kis tanagra szobrocska lett volna mellette”^[2]; „Ha rám sütött a nap, énekeltem, mint a Memnon-szobrok Egyiptomban”^[3]. Nyelvi humorának kivételes képszerűsége is magyarázható ezzel. Rendszerint váratlanul, lassan kibomló, de annál hatásosabb, Sőni Pál szerint „in statu nascendi” láttatott fordulatok érvényesülnek diskurzusában, melyek nem a helyzethez, hanem elsődlegesen a nyelvi „mikroklímához” kötöttek^[4].

Feltevődik a kérdés, hogyan éri el az elvárásoknak ezt a szüntelen megakasztását a Napos oldal szövege. Úgy tűnik, a legfontosabb eljárása a Kövecses Zoltán tipológiájában^[5] nem konvencionális költői metaforának nevezett szókép alkalmazása. Ez valójában a hétköznapi nyelvhasználathoz tartozó fogalmi metaforán alapul, viszont néhány módszer révén szokatlan hatást eredményez. Karácsony prózájára leginkább a kiterjesztés jellemző, melynek „során egy adott konvencionális fogalmi metafora konvencionális nyelvi kifejezései helyett új nyelvi kifejezéseket alkalmazunk, melyekkel a forrástartomány egy új fogalmi elemét írjuk le”.^[6] Felméri tehát valójában kiterjeszt, amikor így emlékezik a regény nyitányában: „Akkor kissé még üde voltam, akárcsak a frissen szedett spenót, zölden, hetykén és klorofillal telve léptem ki a Fedőcserép és Alagcsőművek kapuján.”^[7] A zöldfülű, éretlen ugyanis a mindennapi szóhasználatban is bevett megnevezés, az ember–növény fogalmi metafora szokványos kifejeződéseként. Hogy azonban a forrástartományhoz a klorofill is hozzátartozik, az már egyértelműen nóvumként ható, bár tapasztalatilag igazolt megközelítés. Hasonló történik a következő esetekben is: „Mert a mikroszkopikus csírában együtt van már teljes utazókészletünk, amellyel körülutazzuk az életet; anyajegyek, korai kopaszság, apánk rossz fejtartása, gyémántszíve (a gyémánt a legkeményebb drágakő)”^[8]. Itt egyrészt az élet–utazás megfelelés kevéssé tipikus aspektusa fordul elő, a csomagok megléte (ez mellesleg Kövecses illusztrációja is a költői metafora működéséhez), másrészt pedig természetesen a drágakőhöz társított elsődleges szimbólumérték szorul háttérbe egy ritkábban szerepeltetett tulajdonság javára. Végül egy utolsó példa – bár a sor persze hosszan folytatható lenne: „Megjegyeztem, hogy vannak gondolatok, amelyek úgy terjednek, mint némely növénynek a magvai. Állatok hurcolják szét az ürülékükkel”.^[9]

A fenti szöveghelyek arra világítanak rá, mennyire mélyen átjárja Felméri gondolkodás-, így pedig láttatásmódját a foglalkozásával összefüggő képiség, hogy billenti ki vagy gyúrja át minduntalan ezzel a váratlansággal a rögzült sémákat. Ám művész-státusa személyiségének mégis valamelyik felszínibb rétegében helyezkedik el, öndefiníciójának járulékos, koronként elhagyható eleme: „Itt vagyok én. Felméri Kázmér, huszonöt éves, nőtlen, rokkant favágó”^[10], foglalja össze magát a regénynek viszonylag az elején. A szobrászkodáshoz egyrészt az édesapjától örökölt malomban igen lassan folyó élet unalma, másrészt pedig a megélhetés gondjai vezetik: „Pénzt csak éjszaka láttam, álmomban. Mert álmomban hirtelen nagy szobrász lettem, nagy kiállítási csarnokot béreltem, és a vevők úgy állottak sorban, mint háború alatt a margarinos bolt előtt.”^[11] Közös tehát, hogy itt a művészet egy sor egyik eleme, mely meghaladható, és a személyiségről leválasztható, vagy legalábbis elkülöníthető azon belül, tehát accidentia: a nőkkel kapcsolatban például, akik gyakran szintén a szobrász-mivoltát használják ürügyként a megközelítésére, világosan fogalmaz: „azt akartam mondani, hogy ideje már a szobrászt levenni műsorról és az éhes kuvasznak is juttatni egy koncot.”^[12] Végül arra is hajlandó, hogy aprópénzre váltsa vagy hamisítsa a művészetet, magát „kőfaragóvá” degradálva (Ikarusz fölemelkedik, és leesik. Aztán újra fölemelkedik, és újra leesik). A másik póluson viszont az a pont helyezkedik el, amikor „igazi szobrász” szeretne lenni. Ám ennek is sajátos értelme van: egy kis részesedés Isten tartamából, főleg pedig annak a szónak kimondása vagy megmintázása, „mely megnyitja menekülésem szezám-kapuját a megsemmisítő tömegből”, hiszen „[a] semmiség olykor maga a megsemmisülés.”^[13] A művészet (máskor pedig fia, Kiskázmér) így a végesség meghaladásának eszköze, az élet lehetőségek szerinti meghosszabbítása.

Elvitathatatlan ugyanakkor, hogy Esti a helyzetekben, melyekbe gyakran csak úgy belecsöppen, elsősorban íróként van jelen. Azon kívül, hogy számtalanszor tűnik fel épp alkotás előtt, közben, után, és egész nap csak a töltőtollát viseli, lényegesebb, hogy folytonosan reflektál is erre a minőségére, még csak készülve a „mesterségre”, vagy már kialakult szokásokkal és ezekhez igazított idő- és térbeosztással (munkaterv, dolgozószoba), kapcsolatrendszerrel (kiadó). Néha tételesen ki is jelenti, hogy írni akar, ezért „van szüksége” az összevisszaságra és maró pácra, ami az élet. Utóbbit tehát egyértelműen alárendeli az előbbinek, érzékenységét, élményeit „mint hajtóerőt öntudatosan bekapcsolja művészetébe”^[14]. Személyes emlékeinek megőrzése is előre kiszámított terv szerint történik, kizárólag a kiemelés, előhívás, feldolgozás érdekében. Ez utóbbi céljáról viszont már nem ejt szót, a lánc itt megszakad. Úgy tűnik, a végponton az írás áll, nem tételezhető annál nagyobb autoritás, ez már nem lépcsőfok, hanem maga a tető, az essentia.

Bár a két vékony szál egyike, mely az emberiséghez köti, a félelem a meghalás utolsó kötelességétől. Esti még ennek kicselezésére sem használja az írást. A maradandóság legfeljebb melléktermék lehet, maga az élet pedig feltétel, az írás és anyaga, a nyelv abszolút elsődlegességet élvez. És itt mutatható ki a legradikálisabb különbség közte és Felméri közt, a művészetükhöz való viszonyuk alapvető eltérése. Kázmér ugyanis saját bevallása szerint elsősorban élni szeret, „örömben” és „egyszerűségben”, s számára a szobrászat csupán ennek egyik feltétele, melyhez időről időre visszatér. Esti: la vie pour l’art. Felméri: l’art pour la vie.

…melyben utaznak

A két kiemelt figura autonómiája, elhatárolódása állandó utazásaikban is tetten érhető, melyek szüntelen határátlépésekkel, közösségek váltogatásával járnak. A létet, az idő múlását ugyanis mindketten az élet–utazás fogalmi metafora alapján konceptualizálják. Esti ennek megvalósítására fizikai síkon is számos lépést, tengeri- és szárazföldi mérföldet tesz meg, az olvasó repülőn, vonaton látja, vagy megérkezéséről értesül. A Tizennyolcadik fejezetben aztán egy villamosút után a járműről leszállva tűnik el szem elől. Felmérit szintén a halál (ő nem sajátjára emlékszik) készteti reflexióra az életről, melyről nincsen kevésbé megrázó vagy értelemtelibb képe: „Nagy pöfögve kanyargunk leszegzett síneinken, és úgy teszünk, mintha magunk szabnók meg vonatunk irányát.”^[15] Mégis talál (felfrissítő) állomásokat, ezek közül a művészi sikereket vagy a háborút kisebbeknek, a szerelmet viszont az igazi, nagynak mondja. Végül pedig „nagyvilágbeli”, pesti és párizsi down-and-out csavargások után a pályaudvaron búcsúzik, ahonnan – denotatív és metaforikus síkon egyaránt – hazafele utazását kezdi meg. Egy olyan utazást, mely szerinte minden ember menetrendjében benne van, csak azt nem lehet tudni, hogy célt ér-e, vagy lekési a csatlakozást.

A megszokott „megérkezés = halál” azonosság azonban esetében egyértelműen felülíródik. Például a regényt záró néhány szó által, melyek a metaforizáció új lehetőségét kínálják: „És bennünk fuvolázott, hápogott és vidáman krúgatott a megtérő madarak életkedve”.^[16] Ennek a típusú utazásnak a végpontján paradox módon nem a vég, hanem a tavasz mint archetipikus kezdet, az élet áll. A madarak vándorlása mentén elképzelt életút pedig megakasztja, kimozdítja annak szigorú linearitását, és teleológia helyett valamiféle ciklikusságot sugall. Ezt erősíti a tény, hogy Kázmér és fia, Kiskázmér együtt kelnek útra. Más kérdés viszont, hogy mennyiben őrzi meg problémamentes egyértelműségét a zárlat, illetve mennyiben bizonyul csupán fals, elérhetetlen illúziónak ez a megoldás. Azaz egyáltalán nem biztos, adott-e egyáltalán, és főként a hiteles „visszacsinálás”, újrakezdés lehetősége, a „csatlakozás” az elmúltakhoz. Felméri esetében nem is szükséges a Napos oldal folytatására, a Megnyugvás ösvényein című regényre gondolni, annak kimenetele felől olvasni. Elég számbavenni, hogy a szereplő egy kudarcos házasság után egy idegen országhoz tartozó „haza” indul, ahol romba dőlt apai öröksége várja.

Esti számára a természet nem férhető olyan módon hozzá, mint Felméri számára, aki az emberi létet általában annak mentén vagy annak ellenében lát(tat)ja. Esti saját vándormadár-voltát örök mobilitásának jelzésére használja, és vallomását, mely szerint az „esztelen, zabolátlan és élő természet az atyjafia”^[17], nem lehet ironikus mellékzöngék nélkül tudomásul venni. Ám az ő életutazása is olvasható olyanként, melyben a végpont nem lezár, hanem új lehetőségeket nyit meg, ahogy azt Bengi László is jelzi. Esti mosolya a villamosút végén valóban saját halálával való szembesülését jelzi, a heideggeri „előrefutást”, ám épp ebből a gesztusból vezethető le újraértékelő magatartása is, így „a novella egy olyan dinamikus folyamatként fogható fel, melyben a – metaforikusan megélt – halál/vég egy új (autentikus) élet kezdetévé, kezdetté válik.”^[18]

Összegzésként fontos ismét a két figura helyzetének különbségeire reflektálni. Tény tehát, hogy regényeik alcíme egyként lehetne: melyben utaznak. Úgy tűnik, mindketten képesek, némileg paradox módon, az idő lineáris múlását visszafordítani, körbezárni egy irreverzibilis folyamatot. Gesztusaik mégsem egyenértékűek, hiszen Esti tényleg találkozik saját halálával, és ennek nyomán értékel újra, Felméri viszont egyszerűen egy következő életszakaszt nyit. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy nem is ugyanabban a léptékben gondolkodnak, nem egyezőek igényeik például a következetes és tudatos reflexióra, számvetésre vagy életeseményeik metaforizációjára vonatkozóan. Bár kétségtelen, hogy mindketten folytonosan bölcselkednek.

Az abszolút szesz biztonságának parabázisáról

Mind Felméri^[19], mind Esti igen gyakran szentenciákban beszél, és a két könyvben a cselekmény sokszor csupán „ürügyként” hat ezen axiómák kifejtésére, a szöveget narrativitás helyett inkább diszkurzivitás, esszészerűség jellemzi. A füveskönyvbe illő summázatok valószínűleg összefüggésbe hozhatóak a retrospektív nézőponttal, mely a Napos oldalban („Most, hogy itt ülök újra a malom előtt, és emlékezéseim távcsövén át mászkálok elmúlt dolgok avarjában…”^[20]) és az Esti-darabokban is érvényesül, és távlatot biztosít az értelmezés számára. Úgy tűnhet, megfelelőek a szereplők „véleményének” kipuhatolására, ám az az irónia, mellyel mindketten viszonyulnak nemcsak környezetükhöz, hanem önmagukhoz is, az „igazmondások” hitelét is kétessé teszi. Önmagába visszatérő szerkezet jön létre: a relativitást kijelentő frázisok is relatívnak bizonyulnak, ahogy az irónia, természetéből kifolyólag, a megértés narratívája ellen dolgozik, és így önnön konstrukcióját is bomlasztja.^[21] Ennyiben tehát a „veszély” szóval is jelölhető^[22] (erről a pontról lesz még érthetőbb az első fejezetben érintett, a művek szubverzív erejét illető kifogások csoportja).

Felméri Kázmér a legkülönbözőbb tárgyakon példázza a támpontnélküliséget, így Veronka, a cselédlány málnacukrán, mely egyre kevésbé édes és piros („ó, bánatos relativitás”). „Nem vagyunk megbízhatók, nincs az életünkben semmi abszolút. S talán vigasztalásunkra szolgálhat az, hogy az abszolút szesz is csak kilencvenhat fokos…”.^[23] Az emberi nem az ő interpretációjában általában véve „családom és egyéb állatfajták” benyomását kelti, például az annyiszor felülírt platóni gondolat parafrazeálásával: „Az ember kétlábú, felejtő állat”, „Az ember tréfás kis bogár”. Elsősorban a társadalmi rend hivatalos képviselőihez, de az olvasói elvárásokhoz (l. a szerelemhez elengedhetetlen holdfény követelését) is felforgató módon viszonyul. Igazi eirónná^[24] azonban az teszi, hogy tudatában van, és reflektál is saját pozíciójának viszonylagosságára: „Szerettem így két kézzel dobálni bölcsességem tojásait… . De nem voltam ügyes csepűrágó, a tojások, puff!, néha kiestek a kezemből, és ahogy szétfolytak, kiderült, hogy záptojásokkal dobálóztam”.^[25] Egyes meglepő, naivnak vagy visszásnak tűnő, például megváltói hiposztázisban tetszelgő megnyilvánulásait („Megesett rajtuk a szívem”) később maga minősíti (le) mint „emberiségboldogító feltarajlásokat”^[26]. Így kerüli el a didaktikusságot. Így jut el annak felismeréséhez is, hogy a „szent” dolgok csupán konvencionalizáltságuk folytán tűnnek annak. Ha viszont ugyanaz a normarendszer két különböző szóval is illethető, akkor maga a nyelv sem látszik olyannak, mint ami kivonhatná magát a viszonylagosság alól, jelölőértéke önkényes: „A szavak külső burka itt van még, de a lényeget kiette belőle az idő”.^[27] Valami ilyesmit hivatott kifejezni a Felméri-kvártett nyitányának szövege is, az a jelmondat, bölcsességük összegzője tehát, mely a konvenciók értelmében éppen semmit sem jelent:  „Kislány, kislány, / Kislány, kislány, / Cipőmáz, berkenye, / Hopszásszá, hehehe.”^[28]

A rend diskurzusának^[29] hüledező alazóniájával szembeni többlettudás pont annak megértésében áll, hogy egyik pozíció sem abszolút, sem a nyárspolgár könyvelő Sram úr, sem a vele összetűzésbe kerülő Felméri képviselte szabályrendszer. Egy munkahely elvesztését tudomásul venni a lehajtott fő vagy a fütyörészés egyaránt legitim módozat lehet. Ahogy léteznek olyan helyzetek, mint például egy olaszok ellen vívott csata a Piavénál, ahol a „sarkpont”, a világmindenséget működtető sinus-tétel – úgy is, mint nyelvi konstrukció – teljesen inadekvát, irreleváns.

Ugyanerre hívja fel a figyelmet Szitár Katalin^[30] Esti Kornél kapcsán, akit barátaival, a hátrafele közlekedő Sárkánnyal, Kanickyval vagy „derechef” szót fordítani próbáló Vándory V. Valérral a novellák modellált világának egyik szférájába helyez, szemben a konvenciókhoz ragaszkodó gondolkodással. Annak belátása, hogy akár a megfordulva járás is normává válhatna, vagy a francia szó virágnevet, káromkodást jelenthetne, szabad közlekedést, az így elkülönülő világok közötti átjárást biztosít számukra. Esti előtt végső instanciaként a szó tűnik fel, mely több, mint a moralitás, több, mint a tett, „erkölcsi felháborodásra” is csak akkor ragadtatja magát, amikor a fordító Gallus több milliónyi nyelvi ingóságot lop el egy könyvből, és általában, az embereket eleven nyelvtanokként és szótárakként forgatja, a szép török lánynak pedig háromszázharminc csókja közben is az anyanyelve érdekli.^[31] Azáltal azonban, hogy ennek a gondolkodás révén a világ egészét szervező jelenségnek a relativitásával is szembe kell néznie, tényleg annak a kötetlenségnek és lebegésnek válik részesévé, mely Kierkegaard szerint a tartalmat adó valóság hiánya folytán az ironikus sajátja.^[32] Vesd össze még Felméri életérzésével: Lógunk az űrben, mint levágott borjak a kampón^[33].

Ezen a ponton is szükséges az árnyalás. Hiszen a Napos oldal főhősének szólamában elgondolkodtató ellentmondások regisztrálhatóak. Azt a tényt például, hogy az életet hol alapvető értékként, hol komolyan sem veendő esetlegességként kezeli, valószínűleg azzal lehet magyarázni, hogy iróniája helyenként pusztán súlytalan játékban merül ki, a nyelvi bravúrok (nem kárhoztatható) öröméért. Ilyenként tehát nincs úgy kiszolgáltatva a nyelvnek, mint Esti Kornél. Felméri a nyelvvel is „leszámol”, de úgy, hogy közben tartja magabiztos, kívülálló beszélői pozícióját („Én voltam úr…”), akár tartalmát vesztett, a teremtő szó akár nem. Szemben Estivel, aki vállalja ezt a relativitást, nem hárítja következményeit, hanem átérezve „elszenvedi” a nyelvet és mindazon következetlenségeket, melyeket ennek természete, úgy tűnik, inherens módon implikál.

Napéjegyenlőség?

A különbségeknél járva megkerülhetetlen a rákérdezés a cím(ek)ben jelzett paradoxonra. Esti tényleg „minden napszakban” otthon van-e, mint azt Tandori Dezső egyik írásának címe jelzi^[34], vagy önkényes a két, egymást konvencionálisan és tapasztalatilag is kizáró minőség egymásba játszása?

A válasz pedig, annak a relativitáselvnek az értelmében, hogy az „[e]llentétek… mindig természetes kölcsönhatásban vannak,… egymás nevét veszik föl, keringenek, átalakulnak”^[35], lehet igen is meg nem is, amolyan jein. Ez pedig éppen abból következik, hogy a két terminus jelentése sem rögzített, miként Esti angolnaként, „megfoghatatlanként” definiálja magát. Nevét lehet azzal magyarázni, hogy gyakran tűnik fel ebben a napszakban, míg Kázmér valóban szívesen mutatkozik szó szerint a napsütésben. De nyilvánvaló, hogy a választott tartam mindkettőjük számára többet jelent efféle esetlegességeknél: valójában a számukra autentikus létállapot kifejeződését. Esti ilyenkor szerzi a lényét definiáló tapasztalatokat – például a halál előszobájába való betekintést, melytől a saját kötelességére való felkészülést reméli –, vagy ekkor beszél azokról, írja meg őket. Felméri ilyenkor éli az életet zavartalanul és öncélúan, vagy inkább csak élvezi az abban való részesedés lehetőségét: „A lét ajándékok sorozata.” Közös a magány, a kivonulás a hétköznapiságból, a konvenciók közül, olyan koordinátarendszerbe, mely a nevükön is nevezett nyárspolgárok számára tabu, mert vagy robotolásra, vagy pedig alvásra használják, ilyen értelemben (a reflexió számára inaktív) „anti-idő”^[36].

Ezek a pragmatikus korlátok a napos oldalon és az éjben egyaránt ledőlnek. Itt és ekkor nyílik lehetőség a többlettudás tudatosítására, hogy „[a] valóságok nagyon csuszamlós dolgok, és korántsem olyan fontosak. Az agyunk játékos kedvében néha igazabb valóságokat nyújt, mint amit a szemlencsénk észrevesz…”[37]. Közös tehát az álmodozás és képzelődés, mely igenis a valóság része, „az életünkhöz tartozik”[38], kiteljesítve azt. Bár Felméri és Esti számára mégsem teljesen egyformán: hiszen míg előbbi képzeletét gyakran a nyomasztóvá váló valósággal szemben játssza ki, feltételezve tehát a kettőnek ellentétpárként való végiggondolhatóságát, addig Esti álmait a valósággal egyező státusúnak tekinti, integrálja egyiket a másikba, így pedig szintézist teremt.

Hasonlóan túláltalánosítás volna a rokonítást némileg problematizáló egyéb eltéréseket figyelmen kívül hagyni. Már felszínesebb olvasás során is világossá válnak ugyanis egyes hangoltságbeli különbségek – nem adekvát például a két szereplő temperamentumának összemosása. Esti nevét kézenfekvő lelkialkatának kivetüléseként magyarázni^[39], azzal, hogy „baljós”, „irracionális”, „ön- és közveszélyes”^[40], míg Felméri gondtalan és derűs, mint egy aranylégy. Ám a személyiségük mélyebb rétegeibe hatolva az is kiderül, hogy valójában ezek szerkezete sem feleltethető meg gond nélkül egymásnak. Az Esti Kornél esetében a szubjektum átfoghatatlanságának tapasztalata a narrátor és a címszereplő alakjának (az elkülönülés proklamált igényével való) megteremtését mint, ennek a széttartásnak egy radikális prózapoétikai eljárással történő kifejezését eredményezte.

A Napos oldalban hasonlóan több szöveghely is utal a személyiség integritásának problematikusságára, az ebből következően felerősödő dialogicitásra, bár ilyen nyilvánvaló meghasadás nem következik be: „Azt mondják, hogy az emberben több lélek lakik. Nyilván én is ilyen tömegszállás voltam, mert az eszmecserébe beledugta az orrát egy másik Kázmér is”[41]; „Hej, kisöcsém, szólottam magamhoz, lásd, így szállunk le mi is napos álmaink háztetejéről, hogy begyünket telegyömöszöljük a szolgaság ravasz kukoricájával.”[42] Úgy tűnik, pont Felméri meghasonlásainak idején kerül sor ilyen önmegszólításokra, amikor a szereplő a „fapofákra” jellemző gesztusok által hűtlen lesz a maga választotta, kronotopikus önemblémához, a napos oldalhoz. Minden ilyen kritikus pillanat közelíteni látszik Karácsony írásmódját a Kosztolányiéhoz. Lényeges különbség azonban, hogy „nem érkezik el oda” – azaz nem szakít olyan radikálisan a szubjektum integritását tételező hagyománnyal, ahogy azt az Esti írója teszi.

Ezt a fokozatiságot persze valószínűleg nem kronologikusan kell elképzelni (az „elkésettség”, „anakronizmus”, „meghaladás” vagy ezekhez hasonló terminusok mentén), hanem inkább eltérő igények, elvárások, regiszter szerint. Érdekes például Karácsony következő nyilatkozatát olvasni: „Nem azzal vétkeztem én, hogy népszerű vagyok (voltam? nem, nem, vagyok! mindennek ellenére, nem kívánatos elemként is!)? Tisztelet, becsület a nálam mélyebb és magvasabb íróknak, hát hiba az, ha én az olvasónak írok, hogy gondolok az olvasóra!? […] megbocsáthatatlanul érdekel: magvas, pesszimista és olvashatatlan műveket kellett volna írnom a kritika kedvéért? Ha így van, rosszul van. Nem vagyok jós, de meg merném jósolni, hogy nincs messze az idő, midőn nem lesz bűn az érthető szöveg és az élet szeretete.”^[43] Ezen a ponton a populáris kultúra gondolata kísérti meg az értelmezőt.

Selyem Zsuzsa például ennek hatásmechanizmusát a „kereslet” felmérésében, illetve az igények kielégítésében jelöli meg, és azt hangsúlyozza, hogy a célközönség ezen elvárásai „szubtilisan irányított vágygenerátorok: a potenciális fogyasztók identitásának részint megfelelnek, részint ők maguk alakítják ezt az identitást.”^[44] Eszerint a konstruált személyiségképek problémamentesek, egyértelműek és egyben „kőkemény” kirekesztésen alapulnak, így „kényelmes monotonitással kínálják fel [mindenkori] olvasóiknak a felsőbbrendűség érzését”.^[45]

Ez a diagnózis viszont ilyenként nem tartható a Napos oldal esetében. Ahogy az sem jelenthető ki, hogy az irodalomnak pont annyira esztétista vonalát képviselné, mint az Esti Kornél. Esti és Felméri különböző mértékben „szenvedi meg a múltat s jövendőt”. Mint kitűnik, Felméri egyszer s mindenkorra ki tudja jelölni a fapofák és velük szemben saját bebiztosított (és felsőbbrendű?) pozícióját, a világnak egy meglehetősen leegyszerűsített modelljét teremtve meg; ítéletei nemigen változnak, ennyiben tehát sztereotípiákat, sablonokat gyárt vagy erősít meg. Szó esett megváltói allűrjeiről, helyenként egészen komolyan regisztrált emberbaráti cselekedeteiről („ledobtam a kabátomat, és kezembe vettem a fűrészt. Délig mindent elkészítettem, […] szépen kiosontam a könyvkötészetből, és elindultam gyalog hazafele”[46]). A napos oldalon is gyakran akkor tartózkodik, amikor „baj van” a valósággal, a pragmatikus dimenzióval, ilyenként tehát az öntudatlanságának biztosítéka: „sietve kimásztam a napfürdőből, mert az igazgató egyre hevesebben csapkodta az asztalt.”[47] Beismeri ennek koronkénti kelepce-voltát: „Belefeküdtél egy felelőtlen, de kellemes gondolat langyos iszapjába, mint bivaly a pocsolyába, és nyakig elmerültél benne. »Mi kell az élethez? Egy kis kenyér, néhány harapás kolbász és egy kis napsütés az ember hasára.«”[48]

Ez az önreflexió ugyanakkor saját helyzetének tisztánlátását jelzi, rávilágítva, mennyire sajátos és billegtetett valóban pozíciója az egyértelműség és paradoxonok, problematizálás határvonalán, hiszen tárgyalt iróniája semmiképpen sem hagyható figyelmen kívül. Az az irónia, mely pontosan a poliszémia és a gyakorlatilag uralhatatlan, lezárhatatlan jelentés, jelölés alapja. Felméri szólama mondatainak váratlanság-effektusa révén gyakran megingatja a nyelv szintjén rögzült konvenciókat. Egyes frázisai viszont ma nem igazán férnek bele az irodalom esztétista vonulatába – ilyen például a már idézett: „A lét ajándékok sorozata.” Ez a tapasztalat viszont nem implikálja azt, hogy a könyv olvasása ne volna intenzív „esemény”, vagy a fenti gondolat igazságtartalmát mindenképpen kétségbe kellene vonni. Egy sor elgondolkodtató kérdést felvet ugyanakkor, melyek túlmutatnak az elemzés keretein (hogyan működik például a közhelyképződés mechanizmusa?).

Esti Kornél habitusa a Felmériénél paradoxabb típusú. Elegendő Elingerrel vagy az özveggyel szembeni viselkedésére gondolni, esetleg tépelődéseire a szenvtelen megfigyelő vs. szubjektív résztvevő pozíciójának elfoglalásakor. Első csókjának történetében fokozatosan lesz az események részesévé, míg eljut az átélésből fakadó meggyőződésig: „Homo sum – idézte Terentius-t – humani nihil a me alienum puto.”[49] Ugyanígy tétovázik Mogyoróssy Pali megtébolyodásának éjszakáján is; a kétségbeesést, undort hosszú ideig vállalja, és csak lassan próbál meg kilépni a részvét(el)ből. Bár nála is megjelennek untig ismertként elkönyvelhető szövegek („Az életben még nem fordult elő olyan helyzet, melyre ne lehetett volna alkalmazni, hogy »ilyen az élet«”[50]), ezek egyszerűségét rendszerint hamar visszavonja. Lásd a közvetlen folytatást: „Ha valaki meghal, akkor is csak azt mondjuk: »Ilyen az élet«”. Felmérihez képest tehát készebb arra (így pedig könyvének olvasóját is fokozottabban arra vezeti), hogy biztonságából kilendüljön, és megtapasztalja a létbe vetettségét. Ismét Selyem Zsuzsa (és Szophoklész, Heidegger) szavaival: „ne vélt egójában merüljön el, hanem a csodálatos (úgy is mint: hátborzongatóan otthontalan) világgal szembesüljön.”^[51]

Összefoglalás

A dolgozat olyan kapcsolódási pontokra kísérelt meg rámutatni Kosztolányi Dezső Esti Kornél és Karácsony Benő Napos oldal című műve között, melyek elég nagy száma elgondolkodtatóvá teheti a jelentős eltérést a szövegeknek a magyar irodalomkritikai diskurzusban kialakult aktiváltsági szintjét illetően. Hiszen a két könyv egyaránt bővelkedik önreflexív, az elbeszélői és befogadói lehetőségekre rákérdező, a narráció hangsúlyait az esszé irányába eltoló mozzanatokban, bár ezek radikalitása terén egyfajta fokozatiság figyelhető meg. Karácsony prózája ugyanis nem szakít olyan mértékben az ok-okozatiságot vagy a személyiség egységét tételező hagyománnyal, ahogy a Kosztolányié, melynek folytatása például már (a Kosztolányit „a bátyánknak” nevező) Esterházy Péter írásmódjában kereshető.

Ezen sajátosságaik folytán azonban a modernség poétikáinak meghaladását készítik elő, valósítják meg. Hiszen az az irónia, mely mindkét szöveget átjárja, tulajdonképpen „nyelv- és értelemvesztést”, a horizontok relativizálódását implikálja. Nem egészen ugyanúgy működik viszont a két könyvben, hiszen Felméri Kázmér gyakran egyszerűbb életbölcsességei könnyebben megengedik a felülemelkedését, kívülállását ezen a tapasztalaton, mint Esti Kornélnak a paradoxonokat fájdalmasan regisztráló gyakorlata. Így az a következtetés adódik, hogy Kosztolányi művének esztétista igényeivel szemben Karácsony Benő az esztétizmus és a populáris regiszter határvonalán tételezhető, mindenképpen sajátos, lebegtetett helyzetben. Ismét Umberto Eco tapint rá érzékenyen a problémára: „Azt hiszem azonban, nem mindegy, hogy azt mondom-e: »ha egy regény azt adja az olvasónak, amit az olvasó elvár, akkor tetszést arat«, vagy pedig azt: »ha egy regény tetszést arat, akkor nyilván azt adja az olvasónak, amit az olvasó elvár«.

A második kijelentés nem mindig igaz.”^[52] 

[1]Szegedy-Maszák Mihály, Az Esti Kornél jelentésrétegei = Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerk. Kulcsár Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály, Bp., Anonymus, 1998 (Újraolvasó),, 172.

[2]Karácsony Benő, Napos oldal, Kolozsvár, Dacia, 1974, I., 25.

[3] Uo., 215.

[4] Sőni Pál, Írói arcélek, Bukarest, Kriterion, 1981, 19. jegyzetben, 84.

[5] L. Kövecses Zoltán, A metafora: Gyakorlati bevezetés a kognitív metaforaelméletbe, Bp., Typotex, 2005.

[6] Uo., 61. A másik három eljárás: kidolgozás, kritikus kérdezés, komponálás.

[7] Karácsony, i. m., I., 19. Kiemelés a dolgozat szezőjétől.

[8] Uo., II., 135.

[9] Uo., 49.

[10] Uo., I., 106.

[11] Uo., 228.

[12] Uo., 265.

[13] Uo., II., 89.

[14] Kosztolányi Dezső, Esti Kornél, szerk. Tóth-Czifra Júlia, Veres András, Pozsony, Kalligram, 2011 (Kosztolányi Dezső Összes Művei), 149.

[15] Karácsony, i. m., II., 99.

[16] Uo., 230.

[17] Kosztolányi, Esti Kornél, i. m., 133.

[18] Bengi László, In memoriam Cornelii Esti: Az Esti Kornél Tizennyolcadik fejezetéről = Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerk. Kulcsár Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály, Bp., Anonymus, 1998 (Újraolvasó), 198–215, 211.

[19] Nagy Koppány Zsolt hívja fel a figyelmet a szereplő nevének beszélő voltára, mely a mélyre hatoló vizsgálódás érzetét erősíti. Karácsony Benő művei a kritikák tükrében, Új Forrás, 2003/3 http://karacsonybeno.adatbank.transindex.ro/belso.php?k=8&p=114 (Letöltés ideje: 2013. április 9.).

[20] Karácsony, i. m., II., 140.

[21] Paul de Man, Az irónia fogalma = P. M., Esztétikai ideológia, ford. Katona Gábor, Bp., Osiris, 2000, 175–203, 180.

[22] „[H]a a helyzet valóban úgy áll, hogy az irónia problémája magáról a megértés lehetőségéről, az olvasás lehetőségéről, a szövegek olvashatóságáról, egy adott jelentést vagy jelentések egy összetett körét vagy jelentések behatárolt többértelműségét illető döntés lehetőségéről szól, akkor beláthatjuk, hogy az irónia valóban fölöttébb veszélyes dolog. Az irónia hordozna magában valami fenyegetőt, amivel szemben az irodalom érthetőségének ügyét képviselő interpretátorok szeretnék magukat bebiztosítani.” Uo.

[23] Karácsony, i. m., 138.

[24] A ’tettetés’, ’színlelés’ jelentésű szó eredetileg az i. e. V. századi  görög komédia egyik állandó szereplőjének beszéd- és viselkedésmódját jelölte, aki a másik állandó figura, a kérkedő, pöffeszkedő és hiú alazón ellenében általában ravaszsággal, gyakran tudatlanságot mímelve győzedelmeskedett (Világirodalmi Lexikon, főszerk. KIRÁLY István, V, Bp., Akadémiai, 1977, 375.).

[25] Karácsony, i. m., I., 193.

[26] Uo., 234.

[27] Uo., 47.

[28] Uo., 24.

[29] Balogh Andrea, Az irónia Karácsony Benő regényeiben  [egyetemi doktori disszertáció], Kolozsvár, Babeş–Bolyai Tudományegyetem, 2011, 48. jegyzetben , főleg 99. skk.

[30] Szitár Katalin, Költő-alakmás: a szó hőse: Kosztolányi: Esti Kornél, Literatura, 1996/2, 167–188.

[31] Érdekes, hogy a francia – tehát egy idegen – nyelv Felméri képzeletében is egy uszályos ruháját gombolgató, a birtokba vétel ígéretével kecsegtető marquise – „szóval valami nő”…

[32] Søren Kierkegaard, Az irónia fogalmáról = S. K.,  Egy még élő ember írásaiból. Az irónia fogalmáról, ford. Soós Anita, Miszoglád Gábor, Pécs, Jelenkor, 2004, 264. Idézi Balogh, i. m., 17.

[33] Karácsony, i. m., II., 43.

[34] Tandori Dezső, Kornél Minden Napszakra = Kosztolányi Dezső, Esti Kornél. Esti Kornél kalandjai, az előszót írta T. D., Bp., Partvonal, 2007, 1. kötet, 7–13.

[35] Kosztolányi, Esti Kornél, i. m., 265.

[36] Szitár, i. m., 171.

[37] Karácsony, i. m., I., 227.

[38] Kosztolányi, Esti Kornél, i. m., 27.

[39] Szegedy-Maszák Mihály, Az Esti Kornél jelentésrétegei, i. m., 172.

[40] Kosztolányi Dezsőné, Kosztolányi Dezső: Életrajzi regény, Bp., Holnap, 1990, 230.

[41] Karácsony, i. m., I., 112.

[42] Uo., 86.

[43] Karácsony Benő levele Osvát Kálmánnak. Idézi Tót H., i. m., 92.

[44] Selyem Zsuzsa, Irodalom a kirekesztés ellen = Újrateremtett világok: Írások Cs. Gyimesi Éva emlékére, szerk. Balogh F. András, Berszán István, Gábor Csilla, Bp., Argumentum, 2011, 110–113, 110.

[45] Uo., 111.

[46]  Karácsony, i. m., I., 146.

[47] Uo., 53.

[48] Uo., 197.

[49] Kosztolányi, Esti Kornél, i. m., 73.

[50] Uo., 182.

[51] Selyem, i. m., 112.

[52] Eco, 32. jegyzetben, i. m., 724.

A tanulmány előző része itt olvasható.