Közeli felvételek a Pokolhegyről

Távolról a Pokol hegye – (nyelviesített) sztereotípiák

Van valami nyugtalanító Szále László 2014-ben megjelent befejezetlen riportjának elnevezésében. A bevezetőből értesülünk róla, hogy a baljóslatú Pokolhegy nem egy mítikus, bibliai helyet jelöl, hanem egy a Ráckeve perifériáján elhelyezkedő, nagyrészt romák lakta települést. Egy olyan helyet, amit a riport szerint Ráckeve lakosai nem szívesen közelítenek meg, sőt, a kötet szerzője is beismeri, hogy sokáig ő is messziről elkerülte. De a szerző etimológiai vizsgálódásai rámutatnak a megnevezésben kodifikált negatív jelentések lehetséges okaira: a név utalhat a tatárok, a törökök vérengzésére, arra, hogy itt állt a középkorban akasztófa, valamint arra, hogy amikor lemenő nap átvilágítja a felkavarodó homokszemcséket, úgy tűnik, mintha a pokol tüze világítana a hegyre.

Mindez annyit bizonyít, hogy a nyelvben megőrződött negatív tartalmak nem ártalmatlanok, félelmet kelthetnek, gondolkodásunkat szinte észrevétlen befolyásolják. A cigány-bűnözés, a cigány-probléma, a nem szokta a cigány a szántást szólásmondásunk, vagy az az önigazoló kijelentés, hogy én ismerek rendes cigányokat is mindannyiunk számára ismerősek. Ezek a nyelvi panelek azt sugallják, hogy létezik a bűnözésnek egy olyan fajtája, ami csakis egy etnikumra, azaz a romákra jellemző. Azt jelenti, hogy különféle problémákat egyértelműen nekik tulajdonítunk, eltekintve bizonyos rendszerszintű problémáktól, amelyek ezeket is meghatározzák. Hogy a romák nem szoktak dolgozni. Hogy a jóravaló roma ember a kivétel, a szabály a munkakerülő.

Ezek sztereotipizáló kifejezések, amelyeket a nyelvi szocializációnk során elsajátítunk: egy etnikumhoz negatív jelentéstartalmakat rendelnek, melyeknek hatására ezek a negatív jelentések irányíthatják azt, ahogyan viselkedünk egy roma emberrel, ahogyan róluk beszélünk. A nyelvi szocializációnk tehát egyik gyökere lehet annak, hogy sztereotípiákban gondolkodunk: ha távolról meglátunk vagy csak távolról, netalántán csak hallomásból ismerünk egy roma embert, elsősorban nem a személyére, a cselekedeteire figyelünk, hanem arra, hogy ő roma. Ezt a tulajdonságot emelik ki a fent felsorolt nyelvi paneljeink is. Ehhez az etnikumhoz, ahogy azt a fenti példákban is mutattam, különböző tulajdonságjegyek is kapcsolódhatnak, amelyet egy társadalmi konszenzus határoz meg, mint pl. munkakerülő, csaló, bűnöző. A probléma az, hogy ezek a tulajdonságjegyek általános rávetítése egy etnikumra leegyszerűsítő és elembertelenítő. Ha ezekben hiszünk, nem tudhatjuk meg, hogy az illetőre személyesen mi jellemző, pl. az, hogy milyen jól mesél viccet, mennyire jó társaság, hogy önzetlen ember. És ha ez ki is derülne, akkor még mindig ott van a csapda, hogy bólintunk, igen, ismerek még egy rendes cigányt.

Ezért fontos, hogy lépéseket tegyünk a személy irányába, és ne ezek a sémák alapján ítéljünk felette, hogy ismerjük fel benne azt, ami nem tipikus. Szále László is erre tett kísérletet: közel kerülni a Pokolhegyhez, megismerni az ottani lakosokat és problémáikat.

PíSzí és fókuszok

Ez már csak azért is érdekes, mert az első fejezetben a szerkesztő maga állítja, hogy cigány-szegénység van. Hogy vannak emberek, akik a társadalom számára fölöslegesek. Következetesen cigánynak nevezi őket. És bírálja politikailag korrekt beszéd túlzó számonkérését: bevezető fejezetében kifejti, hogy egyrészt ez azt jelenti, hogy hallani sem szeretnénk a radikálisabb hangokat, másrészt azt, hogy a nyelv tudatos használata nem jelent feltételül tettleges segítséget, nem hordoz megoldást.

Az etnikum megnevezése problémás: a cigány szó a középkori előítéleteinket hordozza (pogány, akit nem lehet megérinteni), és sajnos az aktuális előítéleteink is ehhez a szóhoz kapcsolódnak. Vitathatatlan tehát a negatív jelentéstartalma. Ezért a roma szót fogadták el az etnikum megnevezéséül az 1971-ben tartott Első Roma Világkongresszuson. Ezzel az egyik probléma, hogy a roma a rom főnév többesszámú alakja, ami azt jelenti: romani nyelvet beszélő felnőtt férfi – tehát tulajdonképpen nem nevezné meg az etnikum női tagjait, azokat, akik már nem beszélik a romanit, a kiskorúakat, stb. Másik probléma, és erre utal is a szerző, hogy az etnikum tagjai között sem egyértelműen elfogadott a roma megnevezés, sokan cigánynak vallják magukat. Harmadrészt a roma kifejezés magában hordoz egyfajta önlegitimációs gesztust is. A kifejezések elégtelenségét figyelembe véve nem egyértelmű, inkább szituációfüggő, hogy melyik megnevezés használata a helyénvalóbb, mivel a roma szóhoz nem társul pejoratív, megbélyegző jelentés, a következőkben azt fogom használni.

Ennél problematikusabb azt állítani, hogy léteznek a társadalom számára fölösleges emberek és cigány-szegénységet feltételezni. Ez azt jelentené, hogy a szegénységnek etnikai dimenziói vannak, és valószínű, hogy ez a feltételezés nem alaptalan. Amint az a riportokból is kiderül, a korai házasság, az etnikai alapú diszkrimináció megnehezíti a romák munkavállalását, oktatását. De a szerző épp amellett érvel, hogy a cigány-szegénységnek az a jellegzetessége, hogy öröklődik. Ez pedig azért problémás, mert a perifériára szorult családokban, tekintet nélkül az etnikumra, a szegénység szocializációs tényező. A szegények haszontalanságáról valószínűleg a társadalmunkat meghatározó, a munkát, az aktivitást értéknek tekintő, a passzivitást leértékelő normarendszer felől beszél, de nem pontosít, nem figyelmeztet arra, hogy ez is egy leegyszerűsítő, elértéktelenítő és megbélyegző kifejezés. Amellett, hogy a fájó igazság kimondójaként tűnteti fel magát, a kijelentés elfedi az embereket és a problémáikat.

S bár értékítéletet nem hordoznak, a politikailag korrekt (PC) kifejezések használata sem jelent egyértelmű megoldást. Ha a PC nyelvén nem beszélünk a problémákról, nem adunk hangot az embereknek, ha lemondunk egy pontosabb, árnyaltabb nyelv használatáról, ha mást nem teszünk a kirekesztéssel szemben, csak megelégszünk a korrekt beszéddel, ugyanúgy elfedünk, azzal a különbséggel, hogy ez az elfedésnek egy nem olyan egyértelműen elítélhető változata.

A riportok megszerkesztettsége azonban nem azt mutatja, hogy a szerző reflektálatlanul PC-ellenes lenne: az utánajárás, az emberek megismerése és az elfedett problémák felfedezésének motivációját ismerhetjük fel abban, hogy kiket szólaltat meg. Idéz a Pokolhegyre vonatkozó fellelhető történeti dokumentumokból, beszél az ott dolgozó szociális munkásokkal, a pokolhegyi romákkal, azokkal, akiknek problémájuk akadt a pokolhegyi romákkal, a polgármesterrel, az odajáró postással, orvossal, rendőrrel, az ott tanítókkal, óvónőkkel. Így egyrészt olyan többszólamú beszédet hoz létre, amelyben jórészt felszámolódnak az etnikummal kapcsolatos sztereotípiáink. Másrészt olyan rendszerelvű problémákat igyekszik feltérképezni, amelyek átláthatatlansága ijesztő.

A helyzet változatlan?

Csak két esetet mutatok be, amelyekben ezek a rendszerszintű problémák megnyilvánulnak.

Az első esetben az egyik falubeli lakos azt sérelmezi, hogy a romákat pozitívan diszkriminálják: a romák fölött hozott törvényszéki ítéleteket nem hajtják végre következetesen, a büntetéseket nem fizettetik ki. Ez után következik a pokolhegyi rendőr elbeszélése, aki arról beszél, hogy általában apró károk miatt jelentik fel a romákat, pl. élelmiszer-, zöldség-, gyümölcs- és kisebb összegek ellopásáért. Egy roma asszonyt például egy kisebb lopás miatt idéznek be, de nem ítélhetik fogházbüntetésre, mert öt gyereke van, és pénze sincs a büntetést kifizetni. Jól látható, hogy az ítélet-végrehajtás következetlensége nem a pozitív diszkriminációval magyarázható, hanem a törvények elégtelenségével: hogy vannak olyan esetek, amelyben nem lehet a törvényeket alkalmazni.

A feldolgozott statisztikákból megtudjuk azt is, hogy a Pokolhegyen lakók aluliskolázottak. Aztán a tanárok elbeszéléséből kiderül, hogy a gyerekek nem találkoztak iskolába járásuk előtt írott szövegekkel, sőt a nyelvet sem ismerik, kimaradnak az iskolából. Ezekkel a problémákkal szemben a tanárok felkészületlenek, és saját kitartásuknak, próbálkozásaiknak köszönhetőek a jó eredmények. Az egyik tanár feljegyzéseiből tudjuk meg azt, hogy felmérést végezett a nyelvi hiányosságok feltérképezésére, különféle módszereket keresett a diákok felzárkóztatására. Egy másik tanárnő azzal éri el, hogy a gyerekek iskolába járjanak, hogy ételt biztosít a számukra. Az iskolázatlanság problémája tehát nem egyszerűsíthető az akarás – nem akarás kérdésére: anyagi, nyelvi, kulturális szegénység áll mögötte. A szegénység összefonódik a munkanélküliség problémájával, amelynek egyik oka – a diszkrimináció mellett – az iskolázatlanság. Kérdés, hogy a szociális, gazdasági deficitek ilyen rendszerével szemben milyen lehetőségei vannak egy tanulónak vagy tanárnak?

Egy év múlva a szerző visszatér a Pokolhegyre, és ő is felteszi a kérdést: változott valami? Az összefoglalójából kiderül: a rendszerszintű problémák szinte változatlanok, azonban ezekkel szemben léteznek kisebb, lokális sikerek, amelyek főleg egyéni kezdeményezésnek, kitartásnak köszönhetőek.  

Az önmagát leleplező szerkesztő

Felmerülhet az a kérdés is bennünk, hogy erről hogyan vélekedik a szerző, aki a riportokat felveszi és szerkeszti. Az első válaszom erre az, hogy a szerző véleménye jelen van a kérdéseiben, és a kötet kompozíciójában is (amint arra fókuszokkal kapcsolatban utaltam is). A kérdései azokra a problémákra irányulnak, amelyeket a könyv bevezetőjében megnevez: nyomor és előítéletek. Ennek megfelelően kapja a válaszokat, feltesz azonban olyan kapcsolatfenntartó funkciójú kérdéseket, amelyek nem irányítottan beszéltetik a kérdezettet. Így olvashatunk olyan élményekről, vélekedésekről, kapcsolatokról, viszonyulásmódokról, amelyek személyesek, s amelyek közelebb hoznak ezekhez az emberekhez.

Ami talán a legmeggyőzőbb, hogy nem leplezi a saját előítéleteit sem. Bevallja, hogy nem mert vagy akart köszönni a szomszéd roma asszonynak, félt a pokolhegyi osztálytársaitól, félt a Pokolhegy közelébe menni, és (többek között) ezért első útjait szociális munkásokkal tette meg. Az egyik legőszintébb megjegyzése egy roma családban készített riportot követ, amelyben a család tagjai arról beszélnek, hogy azért nem találnak munkát, mert a romákat a munkaerőpiacon diszkriminálják, mindenhol visszautasítják őket: „Őszintén szólva, átvillant rajtam, csak álmodoznak és fogadkoznak, s valójában nem tesznek meg mindent, hogy tényleg munkát találjanak. Aztán a szombati piacon sétálván a Duna-parti forgatagban megláttam a két fiút. Menyhért fülén a telefon, s intenzíven magyaráz valamit. Elfordultam, s egy szerszámos pult választékát kezdtem tanulmányozni. Amikor mellém értek, csak annyit hallottam Menyhérttől: Szóval, a válasza: nem. Köszönöm.” (65.o.)