Nyerges Gábor Ádám prózái

holnaptól jöhet megint valami más 

Meglátása szerint a dolgokat feltalálni amúgy is csak elméletben lehet, tudniillik, amihez gyakorlat is társul, az már nem feltalálás, hanem ráismerés, például: milyen jó lehetne, ha a káros és felesleges anyagokat el lehetne távolítani a szervezetből… és lőn. Ez már ráismerés.

 (…)

 Az időutazás viszont legalább meglett. Abból kellett hozzá kiindulnia, hogy ugyebár idő márpedig mégiscsak van (könnyzápor, üdvrivalgás stb. ezúttal átugorva), csak éppenséggel nem egészen úgy, ahogyan azt a legtöbbször gondolni szoktuk (Sziránó belső, fejbeni értekező prózájában előszeretettel használta az effajta szellemeskedő, bumfordi pongyolaságokat). Az idő ugyanis nem de facto van, az embertől függetlenül, hanem belül van az emberben. A világ meg, nos, az csak úgy van, szarik is az idő múlására magasról, a világ (tehát múlt+jelen+jövő) tulajdonképp egyszerre, egyetlen nagy kupacban létezik, s az már csak az emberi elme sajátos izéje, hogy mindezt felporciózza és különböző időkbe rendezgeti, hogy könnyebben (azaz egyáltalán) be tudja fogadni. Nézzük például a pillanatokat. És nézte. Most tekintsünk is el attól (és eltekintett), hogy végülis nem tudjuk, hogy a pillanat mi a radai rossebnek a mértékegysége, de mérjünk abban. Itt van tehát ez a pillanat, mikor én, Sziránó, mondjuk itt ülök most a szobában, egy széken. Legyen az egyszerűség kedvéért ez az egyes. Aztán itt a kettes pillanat: még mindig ülök a széken. Hármas pillanat: megvakarom az orrom. Négyes: ülök a széken. Na már most, ezek közt a pillanatok közt nem telik el olyan baromi sok idő, sőt, mire az ember csak felfogná, hogy épp egy pillanatban van, már ott a következő. Meg a következő. És így tovább. Mi következik mindebből? (Itt újra megvakarta az orrát.) Hogy kis agymunkával ezeket voltaképp át is lehetne ugrani. Akár egész sokat. Mondjuk ugrok egy nagyot és a jövőből visszabiccentek magamnak. Megy ez, mint a vakablak meg a karikacsapás, biccentett elégedetten, és magában ki is pipálta ezt a problémát, mondván, most már ez is fel van találva, holnaptól jöhet megint valami más.

a döntő sziránó

Sziránó Úr egyik lábáról a másikra állt, igyekezte volna csökkenteni valamelyik sajgó talpon a nyomást, de amint áthelyezte, rögtön túl nagynak tetszett a már eleve is nehezen elviselhető zsibbadtság, váltani kellett. Így telt el, ki tudja, mennyi idő. Ülőhely, szék lett volna, de minek. Ugyanígy a vécével, mivel Sziránó Úr, bár mióta itt várt, párszor, mikor már végképp nem volt mit tenni, rohamléptekkel elvonult könnyíteni az ilyen feszült helyzetekben mind gyorsabban és gyorsabban újra megtelő hólyagon, egy ideje már megálljt parancsolt e teljesen irracionális ingereinek, lényegében megsértődve saját vizelési szokásaira, s amennyire tudta, figyelmen kívül hagyta a hisztis ingerenciát. Az eljárás többé-kevésbé bevált, már csak ritkuló időközönként figyelt fel rá, hogy most már igazán hozhatnák a hírt, mert bizony az emberi tűrőképességnek is megvannak a maga határai.

A váróterem egyszerre volt zsúfolásig tele és nem. Az emberi szem által belátható tartomány talán még egy, legfeljebb két (ki tudja ezt már rekonstruálni ennyi év távlatából) másik szorongó, kvázi kollegiális együttérzésből néha megértően oldalra sandítgató férfit mutatott, valamivel fiatalabbakat Sziránó Úrnál. Holott valójában lépni nem lehetett, hiszen Sziránók, azaz Sziránó egész hada állt egymás hegyén-hátán e szűk helyen. Egész fiatal, kiskamasz fiúktól fiatal felnőtt, s valamivel (ki tudja, mennyivel) idősebbnek-érettebbnek tűnő fiatal felnőtt férfiakig. Mind-mind Sziránó volt.

 Ahogyan Sziránót ismerjük, nem is meglepő, hogy ezen jelenlévő Sziránók túlnyomó többsége szkeptikus, gyakran, főleg a fiatalabbak esetében kifejezetten dühös fintorokkal küszködött, csak páran mutattak inkább fürkésző, mi több, izgatott arckifejezést. Valamiféle közös megegyezés alapján nem elegyedtek beszédbe egymással, mivel ha csak egyikük is elkezdi, a pillanatok alatt hangzavarrá erősődő, heves eszmecserének sosem volna vége, nagy eséllyel le is maradnának a nagy hírről, melyről persze mind tudtak, s melynek konkrét tartalma sem volt kétséges a számukra, azonban valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis lélegzetvisszafojtva várták.

S miközben várakoztak, maguk is, mint az ekkor még jelentősen több hajjal bíró Sziránó Úr, egyik lábukról a másikra pipiskedve, rendre félve, izgulva egymásra pillantgattak, mi több, egy idő után merőn fürkészni kezdték az arckifejezéseket, innen sejthető a hozzávetőleges statisztika is, melynek értelmében úgy háromnegyedüknek kifejezetten rossz kedve volt, mintha valami tragikus gyászhír bejelentését várnák már a hamarosan halálraítéltettek unott türelmetlenségével, egynegyedük viszont titokzatos, kifürkészhetetlen félmosollyal várta valami nosztalgikusan jó dolog kezdetét.

Mikor már Sziránó Úr is emberi tűrőképessége végpontjára ért, feszülő hólyagjának már csak valami leghátsó agytekervényből parancsolva, a megjelent Sziránók is alig bírtak magukkal, szemérmetlen, sértő nyíltsággal kezdték fixírozni egymást. Persze, nem is kérdés, mind ugyanarra a keresték a választ, valójában nem is a csak úgy mellékesen meghallgatandó bejelentés miatt, hanem egymás miatt jöttek ide. Azt kutatták (mind hiába), hogy vajon e zsúfolt jelenet egyenarcú tömegében mégis melyikük lehet a legidősebb, aki majd mindenről, mind a most hallani készültekről, mind az elkövetkezendőkről egyetlen fintorral meghozza a megmásíthatatlan, végső ítéletet: melyikük lehet a rangidős, a döntő Sziránó.

Mielőtt azonban ez perdöntő módon kiderülhetett volna, s mielőtt Sziránó Úrnak végül meg kellett volna adnia magát átkozott, ezerszer is (általa) elátkozott veseműködésének, egyszerre csak kinyílt az ajtó. Egészséges kisfiú. Gratuláltak. Míg Sziránó Úr, aki az előbb még alig bírt állni a lábán és konkrétan a behugyozás szélén volt, erről most tudomásul sem véve őrült, önkívületi ugrándozásba és vak-süket öröme átélésébe kezdett az emberi elme által felfogható tartomány extázisán is valamivel túlabb, a megjelent Sziránók, mint hiányosan felkészült, rossz vizsgázók, akik kifutottak a gondolkodási időből, egyöntetű, bosszús csalódottságukban a fejüket kezdték vakarni – idáig tartott a felidézett, másodkézből vett emlék és a képzelet ereje is.

Tehát megint nem derült ki semmi, kurvajó, mormogták maguk elé, mielőtt egycsapásra eltűntek volna Sziránó Úr mellől és mielőtt végleg kiderült volna, amiért életüknek más-más pontjain rendre újra és újra idelátogattak.

Mielőtt kiderült volna, hogy akkor most jó vége lesz-e ennek az egésznek.