Falra hányt borsó: Miku Sophie Kühmel novellája

Deutsche Version auf der zweiten Seite.
A német eredeti a második oldalon.

FALRA HÁNYT BORSÓ

Egy órája hagytam ott a kandúrt az állatorvosnál. Két napja nem evett semmit, tegnap reggel már az ablakpárkányra sem ugrott fel, végül délután az ápolónő kiemelte a kék műanyag dobozból és a hányástócsából a rendelő asztalára. Kezembe nyomott egy felvételt, a vizsgálat eredményét; az, amit ki kell műteni, úgy néz ki rajta, mint egy nagyon nagy üveggyöngy, vagy egy nagyon kicsi biliárdgolyó. És mivel ismerem a kandúromat, többször is rákérdeztem, hogy nem éppen ilyesmiről van-e szó. Megtörténhet, hogy a lakásban a szekrény mögött vagy az ágy alatt talált valamit és lenyelte, amíg nem voltam otthon, vagy nem figyeltem eléggé. Legelőször, mondta az ápolónő, nyilván mindenki erre gyanakodna, ez a remény szava, ami az állat iránti szeretetből táplálkozik, de bizony nagyon naiv ötlet egy nagyon naiv lénytől. „Gondolom, a nagynénjéről, aki sok pénzt hagy majd magára, aligha jutna eszébe, hogy véletlenül ilyen baleset érhette, ugye?” És ebben nincsen semmi cinizmus, ez az igazság, és úgy fúródik a torkomba, mint az orvos kinyújtott mutatóujja a kandúr hasüregébe. A sürgős műtétekre mindenesetre hamar kerül időpont, ha megvan hozzá a szükséges aprópénz.

Amikor reggel cipő nélkül álltam a kávé előtt a konyhában, mindkettőnknek nagyon fázott a lábunk. Nekem mind a kettő, neki mind a négy. Inkább idefagyok, gondoltam, mint hogy elinduljak. Nyugodt pillantásától, ahogy a hófehér szemhéj lassan ráereszkedett nagy, sárga szemére, a moccanástól a szeme sarkában – csak ettől szedtem össze magam annyira, hogy bekössem a cipőfűzőmet, és kibírjam a metróutat a kandúr dobozával a térdemen, vele szemtől szembe, egészen az utolsó megállóig.

A kandúrt természetesen nem terveztem. Egy barátnőm hozta fel a lakásba viszonyunk túlságosan is korai stádiumában. Egy tejeszacskóknak való kartondobozban volt, ő pedig azon szórakozott, hogy a kandúr úgy néz ki, mint a dobozra nyomtatott tehén. Én nem nevettem, a kandúr még kevésbé, és pár héttel később kettesben maradtunk. Alig változtattam valamit addigi szokásaimon, azon kívül, hogy minden nap adtam neki valamicske tonhalkonzervet. Nem volt különösebben ragaszkodó állat, és én sem olyan ember, aki zavarni szokott másokat. Nagyrészt a belső udvart bámulta az ablakból, és olyan dolgokat figyelt, amiket én soha nem láthattam. Amikor szellőztettem, egy lendülettel kiugrott, rövid időre eltűnt a göcsörtös, öreg fa gyökerei között, amelyek már a felszínen is olyan kuszák, mint a vérerek szövevénye, és talán a ház pincéjénél is mélyebbre nyúlnak. Nem tartott tovább egy szempillantásnál, azután pedig a kandúr nagy elégedetten visszatért az ablakpárkányra, hogy újra szemmel tarthassa a benti vagy kinti eseményeket.

Mindig élveztem egy kicsit, hogy megfigyeléseinek tárgya lehetek. Néha a zuhanyozóból jövet félúton szándékosan le is ejtettem a törülközőmet, csak azért, hogy a szemem sarkából láthassam a megrezzenő fület, az ijedt pillantást. Ezek a játszadozások azonban nem tartottak túl sokáig, mert a kandúr hamar hozzászokott mindenhez, és néhány hónap múlva egyre nehezebb volt meglepni. Amikor Ela először látogatott meg, fél óra után még mindig kicsit zavarban volt attól, hogy ha felnevetett, elkuncogta magát vagy köhintett, feszülten az ablakpárkány felé sandítottam. Nők elég ritkán járnak nálunk, de mostanában már a kandúrt is csak akkor kezdik érdekelni, ha visszatérnek. Viszont ha már első este csak mellette ücsörögnek, sőt egyenesen letérdelnek a fűtőtest mellé, hogy megvakargassák a füle tövét, az én kérdéseimre pedig csak a szobán keresztül, átlósan és félvállról válaszolgatnak, akkor önelégülten rám mosolyog. Falra hányt borsó, kedves barátom, minden erőfeszítésed, ez a nő egy cseppet sem érdeklődik irántad.

Amikor ma reggel, még virradat előtt végre odaértünk az állatorvoshoz, ez a színjáték természetesen a végletekig kiéleződött. A váróteremben azonnal minden nyak megnyúlik, minden fej odafordul, minden szem rászegeződik a macskahordozóra a neoncsövek vibráló fényében, hogy a doboz rácsain keresztül láthassák, ki is érkezik. Hogy a számlákat ki fizeti, arra bezzeg senki nem kíváncsi. Figyelem és együttérzés a gazdának csak akkor jár, ha az ember a hóna alatt bevitt dobozt otthagyva jön ki a rendelőből, és az ajtócsengő hangjától kísérve eltűnik a hidegben, anélkül, hogy visszanézne a még várakozó kutyákra, macskákra és tengerimalacokra.

Amikor kész, majd felhívnak. Addig az íróasztalomnál ülök, és bámulom a fehér falat, a fehér mennyezetet, a fehér papírt. Az orromban még ott a linóleum és a megázott bernáthegyi szaga. A nagy bükkfa vonalzó érdes, ahogy megfogom, néhány perc múlva mégis ráteszem a papírlapra, és kézbe veszem a ceruzát is. Meghúzom a vonalat, és közben a kandúrom hasán ejtett egyenes vágásra gondolok, elképzelem, ahogy felnyitják, mint egy bőröndöt, ahogy az orvos minden szervét számba veszi, és aztán a hasában megtalálja a kis golyót, a betegség magvát. Nem dagadt, lüktető fekély, és nem is szétbomló húsdarab, hanem olyan, mint egy márványgolyó, fehér és sima. Szinte ártalmatlanul néz ki. Ha ez a mag még nem hasadt ki, nem hozott csírát, nem vert gyökeret, akkor el lehet távolítani, a kandúrt pedig újra be lehet varrni, és már mehetek is érte.

A ceruzával húzott vonal a lapon görbére és ferdére sikerült. Magam elé teszem a vonalzót, vele párhuzamosan a ceruzát, rákönyökölök az asztalra, és a szobán keresztül kinézek a belső udvarra; fátyolvékony zúzmara vonja be, úgy szikrázik az első reggeli fényben, mintha üvegporral szórták volna be. Sötét földszinti lakásomban az egyetlen világos pont az üres hely az ablakpárkányon.

© Petrus Akkordeon

Sorozatunk előző részeit megtekintheti itt (Carla Hegerl verse) itt (Valentin Moritz regényrészlete), és itt (Mischa Mangel versei).

Miku Sophie KÜHMEL (*1992),  jelenleg Sophie Kühmelként a berlini Humboldt Egyetem diákja. Német irodalom szakon végzi a mesterképzést. Gothában, a thüringiai hegyekben született, és itt is nőtt fel. Származása és a fővárosba költözése meghatározóak számára. 2013-tól  a Narr elbeszélő irodalmi lapban jelentek meg írásai, ezenkívül különböző regionális rádióadók számára készített riportokat, dolgozott bemondóként és műsorszerkesztőként. Szívesen lenne írónő, boszorkány vagy mindkettő.

ANDRÁS Orsolya (*1991) Szatmárnémeti. Mindenek: nővérek, levelek, süni. Semmik: Paul, tenger, Strada Fericirii.