Egy állatkölyök (Anya): Saskia Trebing novellája

Deutsche Version auf der zweiten Seite.
A német eredeti a második oldalon.

EGY ÁLLATKÖLYÖK (ANYA)

Megmondod Bennynek, hogy keressen egy követ. Legjobb lenne egy éles. Egy nagy kő. De nem olyan nagy, hogy két kézzel kelljen cipelnie.

Ez legalább egy feladat lenne. Benny hálás szokott lenni, ha feladatot kap. Benny olyan gyerek, aki szereti, ha dicsérik. Benny mindig jól akarja csinálni a dolgokat. Csak épp most nem. Most térden állva zokog. Ott görnyed a húskupac fölött az út szélén, és úgy üvölt, mintha őt ütötték volna el, nem pedig ezt a szőrmeroncsot előtte. „Anya!”, ordítja köveket is meglágyító hangon. És közben persze két liter taknyot szív fel a kicsi orra. Tudja, hogy ezt mennyire utálod. De azt nem, hogy ezt az „Anyá”-t mennyire. Mindig ugyanaz, mindig csak Anya. Mintha mindent el tudna intézni egy pillanat alatt, akkor is, ha most éppen valahol Kreuzbergben mászik rá az új barátjára.

„Hallod, Benny”, mondod halkan. „Ez a legjobb, amit tehetünk, tudod? Keressünk együtt egy követ?” De ezzel csak rontasz a helyzeten. „Nem”, zokog fel Benny, és belekapaszkodik a lábszáradba. „Ezt nem szabad. Nem szabad megölni!” A körmei a nadrágodon keresztül belefúródnak a lábadba. Lerázod a kis testet. „Au”, mondod. Olyan hangosan és határozottan, ahogyan azt a csontkeretes szemüvegű hölgy javasolta. „Ez fáj!”

Benny elenged, és tovább zokog. A járdaszegély füve harmatos, ott ül, és az egész nadrágját összevizezi. De persze ez semmin nem változtat. A rókának annyi, itt már nincs mit tenni. A hátsó lábai úgy tapadnak az aszfalthoz, mintha kilapították volna, felhasadt testéből előbukkannak a lilás, nyálkás szervek. A leghátborzongatóbb az, hogy még lélegzik. Felületesen, pánikba esve kapkod a levegő után, hegyes pofájából egy vékony vércsík folyik. Néhány másodpercenként végigfut egy reszketés a szétnyomott testen. Úgy látod, a róka kicsi. Nem újszülött, de még kölyök. Kő nélkül ez az egész még órákig elhúzódhat.

Már olyan mélyen bent vagytok az erdőben, hogy senkit nem látni. Csak az autó figyelmeztet rendszeres csipogással, hogy a kulcsot bent hagytad. Az autó, ami mindenre képes, és mindent egyedül is meg tud csinálni. Csak egy semmiből előbukkanó rókát kikerülni, azt nem tud. És egy gyereket megkímélni ilyesmitől, azt sem.

A rádióból a nyolcvanas évek slágerei zúgnak. „Hallgasd csak, Benny, a kedvenc éneked!” De Benny most fájdalmasdit játszik az árokba kuporodva. Leguggolsz melléje. „Megértem, hogy szomorú vagy”, mondod. Ezt is a csontkeretes szemüvegű hölgy tanácsolta. Most engedi, hogy a kezedet a vállára tedd. „De sajnos nem fogja túlélni.” Szinte nevetned kell, amikor ezt mondod, a fiad pedig beletörli az orrát a pólódba.

Annak idején ugyanezt mondták Bennyről is. Egy véres kis csomag, tűkkel a karjában. A feje alig nagyobb egy teniszlabdánál. Nicole olyan gyenge volt, hogy nem is engedték a közelébe. Egy cseppnyi vörös a nagy fehérség ellen. Mindenütt nagy csend, csak a szívverése látszott a monitoron. Minden túl nagy volt, míg végül valaki rá nem adott egy játékpelenkát. Kész csoda, mondták az orvosok.

Kész csoda, mondja Nicole, hogy Benny még egyáltalán akar hozzád menni. De Benny nem haragtartó. Ezt Nicole nem érti. Ezt csak ti értitek.

Ma mindenképpen fürdeni akart menni. Az erdőbe, a tóhoz, ami legfennebb pocsolyának nevezhető. De együtt találtátok. Ez a múlt nyáron volt, amikor még nem kellett megkérdezd, hogy Bennynek van-e ideje.

Nicole kelletlenül, a küszöbön állva adja át a gyereket és a strandtáskát. Legalább mosolyoghatna egyet, attól nem lesz semmi baja. De csak Bennyre néz. „Aztán viselkedjetek rendesen”, mondja, csak félig viccből. Tényleg nem tehetsz erről a szerencsétlen rókáról, ha okvetlenül az autód elé akarta vetni magát.

Lassan kezd az idegeidre menni a bömbölés. Felállsz, és szaladsz egy-két kört. Benny olyan gyerek, akit gyakran neveznek „értelmesnek” és „bátornak”. És mégis milyen könnyen magukkal ragadják a dolgok. Fogalmad sincs, honnan jöhet ez a nekibúsulás. Ez nem te vagy, és Nicole sem ilyen. Mindig azt mondták nektek, hogy türelmesnek kell lennetek. Hogy az ilyen gyerekeknél minden kicsit tovább tarthat. „Na, szedd össze magad”, mondod. Ennek itt a türelemhez semmi köze.

Benny teste megfeszül. Most felegyenesedve, kinyújtott nyakkal térdel a rókamaradványok fölött. A felsője ujjával letörli a könnyeit. „Nézd csak,” mondja most új hangon, „látom a szívét.” Nem akarsz még egyszer odanézni. De aztán rátéved a pillantásod a hörgő testre. Először csak a szőrt és vért látsz. De Bennynek igaza van. Középen lüktet valami. A seben keresztül látni lehet a szívét, csak akkora, mint egy dió. Egy őrülten dobogó, véres mag, ami még nem adta fel. Mindjárt rosszul leszel. „Az jó, nem?”, kérdezi Benny. „Ha ver a szív, akkor kering a vér.” Meg akarod kérdezni, hogy ezt honnan tudja. Mindig, amikor találkoztok, tud valami újat. Nem irtózik. A tekintetében nincs semmi, csak együttérzés és a kutatói érdeklődés miniatúrája. Hirtelen csak arra vágysz, hogy ez a szerencsétlen dög túlélje. Látod, amint felkaparod az aszfaltról a hátsó lábakat, a szerveket pedig a pulóveredbe göngyölve viszed. Mindeniket egyenkét, ha másként nem megy. Manapság már fejeket, szíveket is át lehet ültetni. A tévében is láttál olyan kutyát, aminek láb helyett kerekei vannak. „Igen,” mondod, „elég szívós fickó.” Benny a lábszáradra csap. „Meggyógyíthatjuk?” Az alkarján nagyon lassan gyógyul a heg. Egy lilás, duzzadt csík két sor pont között, éppen ott, ahol összeszegezték a kicsi csontot.

A kórházban azt mondták, bátor kisfiú. Begipszelték, becézgették. Téged bizalmatlanul szemléltek. Egy kávét kaptál műanyag pohárban, az automatából, és tessék szíves lenni ott hátul várakozni. Természetesen véletlen volt. Persze, hogy soha nem bántanád. Ezt jól tudod, és ő is tudja. Esetleg megállítani, ha túl messzire akarna szaladni. De soha nem akarnál neki fájdalmat okozni. Az ilyen gyerekeknek túl lágyak a csontjai.

Mióta a kórházban volt, Benny orvos akar lenni. „Hazavihetnénk”, mondja. Egy ujjal hozzáér a róka pofájához. A légzése most még felszínesebb, a szemei vékony résekké húzódnak össze. Nem akarod megkérdezni tőle, hogy kire gondol, amikor azt mondja, haza.

„Nem, Benny”, mondod. „Nem lehet.” Egy pillanatig csendben nézitek a rókátokat. Benny odabújik hozzád.

Madárcsicsergés, hörgés, majd az autó csipogója. „Jó”, mondja végül. Kibontakozik a karodból, és ráhajol a róka pofájára. Egy majdnem-csókot lehel a különös módon épségben maradt fejre. Veszettség elleni oltás, villan át hirtelen az agyadon. De inkább befogod a szádat. A gombóc a torkodban túl nagy, hogy megszólalj. Benny rád pillant, de csak bután eltátod a szádat. Aggódva néz. Aztán megfordul, és eltűnik a látómeződből. „Ne nagyon messzire”, mondod halkan. Benny miatt mentél tegnap hamarabb haza. De lehet, hogy nem elég hamar. Legszívesebben te is kinyúlnál az útra a róka mellé.

Helyben maradsz, lehunyod a szemedet. A madarak és a szél zaján át motorzúgást hallasz. Egy autó beveszi a kanyart, és elszáguld melletted. A huzat szinte feldönt. Ijedten nézel szét Benny után, és nem látod. Felugrasz, egész tested tele pánikkal, de aztán érzed, ahogy oldalról megérint. Egy követ nyújt feléd. Nagy, de nem túl nagy, éles és lapos. „Ez az”, mondja. „Jó lesz?” Lassan kifújod a levegőt. Átveszed tőle a követ. „Igen,” mondod, „ez jó.” A róka légzése lelassul, valahogy békésebbé válik, de ez persze nem lehet igaz. „Szállj be a kocsiba”, mondod. Benny a fejét rázza. „Vele akarok maradni.”

„Az autóban megvársz”, mondod. Ezúttal hangosabban, de Benny megint leült a róka mellé. „Most rögtön menj!”, mondod. Benny csak ül. „Vele maradok.”

„Nem.”

„Veletek akarok maradni.”

„Nem.”

Az utolsó nemet már ordítod. Benny összerezzen. A karja után kapsz. Felrángatod a földről. Az autó felé húzod. Felsír. Hát te megőrültél? Az a rossz karja. A kapálózó óriásbébit beteszed a hátsó ülésre. Becsapod az ajtót. Benny üvölt, és öklével veri az ablaküveget. „Anya!”, kiabálja bentről. A kocsid előtt állsz, és olyan gyorsan ver a szíved, hogy már fáj. A düh és a szégyen hulláma elönt. Ezt már ismered. Csak várni lehet, amíg lecsillapul. Mert nem tudsz mozdulni. Egymásra néztek, ő bentről, te kintről. Egy szünet két Anya között. Talán két másodperc. De az is lehet, hogy kétszáz. Aztán a telefon után nyúlsz, és felhívod Nicole-t.

Soha nem tart tovább tíz percnél, hogy odaérjen. Megöleli a síró gyereket, téged észre sem vesz. Meg akarod állítani, belekapaszkodni, hogy rád nézzen. „Egyszerűen az autó elé szaladt”, mondod. „Megyünk haza”, mondja Nicole Benny hajába. Benny integet.

A kocsija eltűnik a kanyarban. A kő még mindig a kezedben van. Letérdelsz a róka mellé, még alig észrevehetően lélegzik. Felemeled a követ, a halántékodhoz nyomod. Hűvös, nedves, földszagú. „Sajnálom”, suttogod. És odacsapsz.

© Petrus Akkordeon

Sorozatunk előző részeit megtekintheti itt (Carla Hegerl verse) itt (Valentin Moritz regényrészlete), itt (Mischa Mangel versei), itt (Miku Sophie Kühmel novellája), itt (Martin Piekar verse) és itt (Jannis Poptrandov verse).

Saskia TREBING (*1987, Bad Hersfeld, Hessen) művészettörténelmet és irodalomtudományt tanul Potsdamban. Novellái különböző antológiákban és folyóiratokban jelennek meg. 2015-ben a Prenzlauer Berg Irodalmi Díj második helyezettje. Valentin Moritz-cal közösen multimédia-felolvasásokat tartanak, legutóbb Athénba hívták meg Ping Pong in Trümmern [Pingpong a romok közt] c. műsorukat. Saskia a www.54stories.de irodalmi platform alapítója és működtetője.

ANDRÁS Orsolya (*1991) Szatmárnémeti. Mindenek: nővérek, levelek, süni. Semmik: Paul, tenger, Strada Fericirii.