Most ugyanolyan fontos az, ahogy a fa leveleit mozgatja a nyáresti szellő

Tudom én, hogy ez így, látatlanban, bárminemű pénz-visszafizetési garancia hiányában rizikósnak tűnik, mégis arra kérlek benneteket, higgyetek nekem, amikor azt mondom, hogy a Call Me by Your Name (2017) című film történetének ismerete semmit nem vesz el a megtekintés öröméből. Szóval, ha belefér a felhasználási feltételeitekbe, meg is osztanám veletek az elejétől a végéig, már csak azért is, mert a film a cselekmény, a karakterek és a képi megformáltság szintjei felől szintén a feszültségoldásra törekszik. Mert annyi az egész, hogy vendég érkezik, valami szerelem történik, és a nyár végén hazautazik.

A bonyodalmak első köre, hogy két férfiről van szó. Az egyik 17 éves, a másik a 30-as évei elejének közepén. S mivel egy igen furfangos alkotással állunk szemben, azt is mondhatnánk, a film további bonyodalma abban áll, hogy hogyan számolja fel az összes ebből származó bonyodalmat.

A 80-as évek elején járunk, észak-olaszországi kisváros, termésben bővelkedő barackültetvény a kertünk, idétlen szabású rövidnadrágokban, az a 30+ fok, biciklivel mindenhová. Itt nyaral a zsidó vallású francia értelmiségi család: az apa a görög-római kultúra lelkes kutatója és professzora; az anya, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, 16. századi  német regényt olvas fel, majd angolra szabadfordít férjének és fiának a díványon; Elio, a fiuk, szintén három nyelvet használ nap mint nap, sokat olvas és még remekül zongorázik is. Most nem az a fontos, hogy mi milyen lehetőségeket kaptunk és mit kezdtünk ezekkel, hanem az, hogy megérkezik Oliver, az amerikai filozófia-doktorandusz a házaspár finanszírozta ösztöndíjprogram keretében. A film éppen itt veszi kezdetét. S noha úgy tűnhet, hogy ez kettőjük története, ez a nyári lavina inkább az Elioé, az ő identitásáé.

Egy bekezdés erejéig most az lesz ugyanolyan fontos, ahogy megpróbálom az erdélyiségem felől megérteni ezt a helyzetet, vagyis azt, hogy mások jelenléte dönti el, éppen milyen nyelven (franciául, angolul vagy olaszul) beszélek a családom tagjaival, és az otthonom folyton mozog, mert a vakációkat Olaszországban töltöm, az év többi részében pedig Franciaországban meg ki tudja még hol lakom, és persze az sem mellékes, hogy a hanukát is megüljük. Szóval ha innen nézem, akkor olyan skizoid állapotba kerülök, hogy a határon túli buksim szabályosan belefájdul. A szexualitás meg egyszerűen nem fér bele a képletbe, mert hová tennénk: a nevezőbe, hatványnak, oszt vagy szoroz? Mintha az derülne ki, hogy a kisebbségi lét formáinak pont szorzója nincs. Valaki lehet egyszerre román-migráns-zsidó-buzi-cigány-ésatöbbi geci vagy egyetlen egy ezek közül: embertársaink szemében már megkisebbedtünk, és tök mindegy ety, ké’ vagy há’ dolog okán.

De várjatok, mert most meg az ugyanolyan fontos, ahogy Oliver értelmezi Epheszoszi Hérakleitosz elhíresült mondását – t.i.: …nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. Szerinte nem arról van szó, hogy minden létező folyamatos változásban van, hanem arról, hogy vannak olyan dolgok, amik csak is a folyamatos változás árán képesek önmaguk maradni, mert a változás a legállandóbb tulajdonságuk.

A fenti gondolat elsuttogja a film szexualitás-koncepcióját is. Elio ezen a nyáron veszti el szüzességét barátnőjével. A szexualitás spektrumként van szemlélve, és egyszer sem hangzik el a heteroszexuális, a meleg vagy biszexuális jelző, mert hát melyik is lenne igaz a főszereplőre? Mindegyik vagy egyik sem. De ha spektrumban és szerelemben, nem pedig dobozokban vagy szekrényekben (hihi) gondolkodunk, akkor mindjárt könnyebb lesz róla beszélni vagy mondjuk hallgatni.

A kedvenc jelenetem, amikor a nyár végi közös kirándulás után Oliver vonatra száll, Elio pedig ottmarad az állomáson. Egy nyilvános fülkéből felhívja az anyját, sírva fakad és arra kéri, hogy vigye haza. Az anya megérkezik, nem kérdez semmit, mert  a néma gyerek minden szavát érti. Köszi Ottlik Géza, hogy kidobtad a magyarból azt a képmutató szófordulatot, és köszi Luca Guadagnino, hogy megmutattad filmen. Mert hát a szülők végig tudják, hogy mi történik fiuk és ösztöndíjasuk között. Ez először csak a házaspár finom, egymásnak szánt gesztusaiból derül ki, amit az érzékeny rendezés hamarabb elárul, mint ahogy a forgatókönyv tematizálná.

Én bizony azt merem gondolni,  valami ilyesmire jó a műveltség. Nem arról van szó, hogy a balos libsi szülők szélnek eresztik a gyermeket és hagyják, hogy cigizzen, meg igyon, meg basszon, akivel csak akar. Tudásuk képessé teszi őket annak a felismerésére, hogy Elio ugyan 17 éves, belső kora, érzelmi intelligenciája azonban már rég felnőtté teszi. Az meg már az ő életbölcseletük, hogy nem akarják megakadályozni ezt a lehetetlennek tűnő szerelmet – lehetetlennek tűnik a kontinensnyi távolság, Oliver nagyjából eltervezett és Elio bármilyen irányt vehető élete, meg a világ berendezettségének ilyensége és olyansága, meg az aktuális politikai helyzet miatt. Na ezt tudja ez az anya és apa, hogy ez mind-mind nem számít, ha szerelemről van szó.

A fentiekből most az fontos, ahogy az alkotás kiforgatja a szóba hozható zsánerfilmek  (pl.: szerelmi dráma, meleg film, felnövéstörténet stb.) bejáratott elemeit. Egyrészt a szülők nem ellenlábasai a fiataloknak – hovatovább az is világossá válik, hogy a jól működő család  funkciója az, hogy ha szükséges, védelmet biztosít a társadalmi folyamatok gyűlölködő megnyilvánulásai ellen, nem pedig fordítva, ezen mozgások szimptomatikus megtestesítőjévé degradálódik. Másrészt Elio alakja is izgalmas, mert felborít egy egész elvárásrendszert. Ha valaki, abban az elsőre ellenszenvre alapuló, kissé kegyetlen játékban, amely során a két férfi ügyes-bajos módon egymás tudtára adja, hogy mi is van meg mi nincs, szóval ha valaki megteszi azt a bizonyos első lépést, az éppen Elio. Itt nem arról van szó, hogy jön az idősebb, tapasztalt szerető, aki elcsábítja tudatlan fiatalt.

S ha már betüremkedett ide ez a kéjre és bujaságra mutogató szó, hadd oszlassam el a hirtelen keletkezett fülledt légkört. Ez a film annyira tapintatos, hogy egyetlen együttlétet sem hajlandó megmutatni teljes egészében. Mondjuk az aktus elejét látjuk beteljesedés nélkül vagy a legvégét igen távolról. Elio és Oliver legelső testi kapcsolatát addig nézhetjük, ameddig meztelen nem lesz a két test, mert ezután a kamera szó szerint: kinéz az ablakon. Most ugyanolyan fontos az, ahogy a fa leveleit mozgatja a nyáresti szellő. De komolyan, ha ezeket a háttérben fel-fel bukkanó véletlen idilleket képtelenek vagyunk kifürkészni, hogyan is vehetnénk észre, hogy ott van előttünk valaki, aki csak minket lát?

Call Me by Your Name (2017), rendezte Luca Guadagnino, a forgatókönyvet James Ivory írta André Aciman azonos című regényéből. A főbb szerepekben: Timothée Chalamet, Armie Hammer, Michael Stuhlbarg, Amira Casar és Esther Garell.