Anyaállat, rókatárgy

egyik közös történetünk*

Mészöly prózája egészében véve is az antropocentrikus világnézet kitágítása. Nádas Péter írta róla: „Nem gondolta, hogy csak az embernek és az állatoknak lenne lelke és lélegzete.”

Lelke, lélegzete, ritmusa, élete, valósága – pontatlan szavak a realitásra, amely a maga részéről szintén pontatlan szó. De nincs más, irodalomról beszélek szavakkal. A közelmúltban a domináns irodalmi beszédmód úgy illette jogos kétellyel a valóságot, hogy egyúttal le is mondott arról, hogy kezdjen vele valamit. A közép-kelet-európai posztmodern az őt megelőző ideológia, a „szocialista realizmus” (mely se szocialista, se realista nem volt) bírálatának túlhajszolásaként letiltotta a művek referencialitásának, valóságra vonatkoztatásának még a problematizálását is. Ma viszont, amikor a virtualitás önfeledten és szétszálazhatatlanul keveredik a realitással még a leghétköznapibb szituációban is, egy valóságos pillanat, helyzet, jellem érzékeléséhez a megismerés lassú, klasszikus, tudományos – és kevesek számára akcesszibilis – formája mellett a művészet képes felkészíteni, abban az értelemben, ahogyan Rancière fogja fel az esztétikát mint az érzékelhető kiterjesztését. A korábban tudomásul nem vett, kirekesztett érzékelhető jelenségek közé tartozik a közös történetünk más élőlényekkel, a szenvedés, amit okozunk nekik, és a szenvedés, amit okozunk ezáltal, bár jól elfojtottan, magunknak is.

Mondható ezek után, hogy „valamiféle kicsinyes, földhözragadt referenciális olvasás” lesz belőle, csakhogy olyan erővel pusztít az emberiség, hogy „a föld meleg hasához” ragadni egyre nehezebb vállalkozás. Más megközelítésből is hárítható ez az előzetes félelem a naiv, leegyszerűsítő olvasattól: az új etológiai kísérletek, az egyre pontosabb műszerek és egyre következetesebb állatfilozófiai észrevételek magáról a referenciáról, s benne az állatok és növények érzékeléséről mondanak el korábban elképzelhetetlen, de most már verifikálható dolgokat. Az állatok érzékelési és észlelési képessége persze korábban is bolygathatta volna a kirekesztő humanista szemléletet, de nem bolygatta, mert a humanizmusnak nem volt erre vonatkozó kérdése. Csak a fölmentést, az igazolást kereste (és találta meg, nyilván), hogy az ember bármit megtehet a többi élőlénnyel szemben, irántuk nincs etikai kötelezettsége. (Az idő persze nem fejlődés, Aquinói számára simán fölmerülhetett a probléma, hogy hibás-e, ha egy kőnek ígért valamit, és nem teljesítette. Fölmenti ugyan magát, de a kérdést leírta. A távolkeleti kultúrákról nem is beszélve, melyek iránt nemcsak Weöresnek volt fogékonysága a kádári nyomott irodalmi életben, hanem Mészölynek is.)

Hogy Mészöly Anyasirató című elbeszélése 1983-ból és Parti Nagy Lajos Rókatárgy alkonyatkor című verse 1994-ből a narratológiai elemzések mellett értelmezhető a humanistánál tágabb valóság, az állati fordulat utáni gondolkodásmód felől (Agamben, Coetzee, Derrida, Haraway) egyszerre erősíti meg és problematizálja a realista szemléletet. Megerősíti: az állat nem allegóriaként, nem metaforaként, nem retorikai eszközként mutatkozik ezekben a művekben, hanem mint empirikus, materiális állat. A róka az róka, az róka, az róka, annyira, hogy utólag Gertrude Stein modernista, nyelvjátékos rózsáját is megerősíti valóságos, materiális létében. Ugyanakkor problematizálja is: enyhén irreális, hogy az elbeszélés és a vers meghaladja kora paradigmáját, olyasmit érzékeltet, amit elvileg nem lehetett akkoriban még bizonyíthatóan érzékelni (a támogatott magyar szellemi életben pláné nem lehetett érzékelni), hogy a humanizmus leszerepelésével az antropocentrikus világkép is komolytalan.

Mészöly elképesztő pontossággal érzékelte, hogy az antropocentrikus világkép komolytalan. A Jelentés öt egérről majdnem mindvégig az egerek perspektívájából mondja el otthonkeresési vándorlásukat és halálukat, humán szempontból: kiirtásukat, ami persze az őket elpusztító házaspár számára némi magyarázkodásra szoruló, de végtére is sikeres akció.

A Magasiskola elbeszélője egy érett Csáth, aki a szenvtelenség mellett nem infantilis, nárcisztikus kíváncsisággal szemléli az állatok haláltusáját, hanem az állatok nem-érzékelt szenvedésére épülő rendszert mutatja meg, amelyben a mindennapos állatidomításban és -öldöklésben edzett humánok tökéletesen érzéketlenekké válnak.

Saulus dilemmái, érzéki tapasztalataihoz való viszonyulása a rituálistól, a gödölyétől mint vallásos szimbólumtól lép el a konkrét, materiális létezés iránti felelősség irányába, a regény vége felé egymáshoz közel jelenik meg a vágy, „Egy hangyát megsimogatni!” és a hangya rutinos szétmorzsolása, amit már képes tudatosítani, és kimondani rá az eufemizmusmentes, megterhelő igét: „olyan kicsi, hogy még piszkot sem hagy az ujjadon, ha megölöd.” (A Naplójegyzetekben ugyanez a jelenet magával az íróval történik, szóról szóra, egyedül a durva ige hiányzik, a „megölöd”. Világos példája annak, hogy a napló még nem, de a regény az adott kor lehetséges érzékelési képességénél messzebb megy. Ha belegondolunk, hogy még mindig vagy egyre inkább bevett dolog emberek meggyilkolását is önfelmentően semlegesítő szavakkal helyettesíteni, Mészöly regénye a mai  sztenderd érzékelésnél is keményebb, pontosabb.)

A Film, amelyről Balassa írta, hogy egyszerre passió és állathecc, egy fogvatartott kis cerkóf kiszolgáltatottságát helyezi az Öregemberé mellé: „Az Öregember a cerkóféra emlékeztető torokhanggal hárítja el a túlgondoskodást […]” Mészöly perspektívájában az élőlények nincsenek tornasorba állítva: nála az állati nem alantas, az emberi közel sem valami magasztos, ugyanabban a létezésben osztoznak, és ugyanolyan erővel kommunikálnak. Legfennebb az ember általában nem érti őket. Mészöly művészete viszont igen: „Tény mindenesetre – mondja a Félbemaradt interjú, kérdések nélkülben –, hogy elsősorban a természet, a táj szuggesztiója volt az, ami rávett az írásra […]”

Nála nincs, ahogyan Nádasnál sincs, aki megfigyelte, hogy a maga során Hašeknél sincs tájleírás. A táj, a hely, a helyszín Mészölynél (Nádasnál, Hašeknél, Bodornál, Krasznahorkainál) nem háttér, nem dekoráció, pláné nem a suspense bevett eszköze, hanem aktív résztvevője a történéseknek. A táj szuggesztiója, mondja Mészöly, és elképzelem, amint megfordítja Flaubert tanácsát, hogy addig nézzünk egy fát, míg összetéveszthetetlennek nem találjuk más fákkal: hagyni, hogy egy fa olyannak érzékeljen, mint soha senki.

Az Anyasirató pontosan megjelöli, mikor ölték meg a rókát (1918. szeptember 8.), akinek a bundájából előbb boa, majd lélekmelegítő mellényke, végül muff készül egy „megyeszép fiatalasszony”, később fagyoskodó, háborúban nélkülöző anya, aki nem kap hírt fiáról, végül egy fázós kezű öregasszony számára. A pontos dátum történelmivé teszi az eseményt, az Annales-iskola, Mészöly választott történelemszemlélete értelmében, amelyben mondjuk a vízimalom elterjedése lehet az egyik vezérfonál. A vadászat úgy jelenik meg a novellában, mint végtelenül létező úri időtöltés, aminek még haszna is van; ideje ennek a rókának lesz csupán, akiből az anyának készül a boa. A vadászat így nem kérdés, van és kész.

Hogy Mészöly a rituális mozdulatok és hangok fenomenológiai leírása mellett mit ért vadászaton, egy jóval korábbi novellájában, a Vadászat címűben figyelhető meg.  Az 1957-es Sötét jelek című kötetben megjelent novella (mely ritmusával, feszültségével és zárlatával Esterházy Fuharosokjának egyik előzménye lehet) vadászai nemcsak a nyulakat tekintik tárgyaknak, kedvtelésük eszközének, hanem a falu lakóit is, akik szolgai igyekezettel járnak a kedvükben. Pedig már émelyegnek az évi rendszerességgel menthetetlenül felhalmozott nyúltetemekből készült nyúlpaprikástól, amit a vadászok nagy kegyesen rájuk hagynak, mivel ők, mint önérzetesen kifejtik, nem szükségből lövik le a nyulakat. Hanem szórakozásból, mert megtehetik. A falu lakói beletörődnek ebbe, de van egy titkuk, a vadászok elől rejtegetett piros madaruk. A novellában a vadászat-leírás erre a piros madárra vonatkozik: a bíró beletörődésből, az ellenállás hiányából, önkéntelenül is elárulja a vadásznak a falu titkos kincsét, a vadász persze lő, hisz ez ám az igazi játék, amikor nézheti, ahogy megtörik az ember, aki képtelen volt tőle megvédeni a madarát.

Nincs vadászat önkéntelen cinkosok nélkül, akik szívük szerint védenék az áldozatot, de tehetetlennek érzik magukat egy régóta működő, alaposan strukturált rendszerrel szemben. A fiatal nő az Anyasiratóból szintén részt vesz a vadászaton, mi több, a rókát ezúttal éppen az ő kedvéért szemelték ki. „Vágyott a boára, de valamilyen vértelen csodára még jobban.” A vértelen csoda pedig nem jön.

A nő/anya és a róka élettörténete különös szimmetriában van egymással: a nő fiatal asszony, de még nem anya, amikor a rókavadászaton részt vesz, úgy képzeli, előtte a fényes jövő; a róka menekül, nincs hová, mert körbekerítették, megadja magát és meghal. Nem az anya és a róka mint állat van párban, hanem az anya és a róka mint tárgy, mint női ruházati kiegészítő, amit, sajnos, magyarul, jelentésszűkülés következtében szintén rókának mondunk. A metonímia egy takargatott előtörténetet feltételez, a rókáét mint állatét, akinek halála kellene az anya elegáns életét garantálja. Csakhogy az állat bundája az állat nélkül gyorsabb enyészetnek van kitéve, mint egy tárgy, mert hát hiába gondoljuk máig, a rókabunda nem tárgy. Gyorsabban kopik, mint a tárgyak.

Az anya és a róka története a kopás és az egyre reménytelenebb létezés története. Mert mit tartogat az élet a fiatalasszony számára a vadászat után? Egyetlen bált, rá hét évre öngyilkossági kísérlet, háború, fiától semmi hír, özveggyé lesz, talál értelmes munkát, gyerekeket tanít, akiket egy idő után eltiltanak tőle. Szomorú, amatőr verset ír: „Végtelen az én árvaságom, magamból kell mindent kiásnom.” Az elbeszélő szerint ugyanazzal az érzéssel halt meg, mint a rókaállat, Jeszenyin versének figurája: „A szájában rothadt répa-íz”.

Mintha az anyát is levadászták volna. A hátterében álló konvenció abban a jelenetben van megmutatva, amelyben a nő két fia felmászik egy vastraverzes villanyoszlopra, az anya hiába kérleli őket, hogy jöjjenek le, mígnem megjelenik egy öreg kocsis, odanyújtja az ostorát és mondja: „Tessen odacsípni a seggükre, tekintetes asszony!” Az elbeszélő a maga távolságtartó és absztraktizáló módján hozzáteszi: „Zavart, feudális megrökönyödés keveredik a nevetésbe, ami meg is pecsételi az alulról jövő tanács sorsát – ahogy ez történni szokott, bármilyen feudalizmus boldogul.” Az anya boldogtalansága itt át lesz vonatkoztatva társadalmi szintre: teljes mértékben elfogadott, hogy a gyerekeket ostorral verjék, mint az állatokat (arról nem is beszélve, hogy az állatok ostorral verése mennyire természetesnek volt/van tekintve). A feudális viszonyok között nem feltétlenül egyéni tulajdonsága a férfinak, hogy „kiismerhetetlenül hallgatag” és „kétségbeejtő predesztinációt” sugároz, hanem egy hierarchikusan felépített rendszerben kijelölt szerep az, amit eljátszik. Az anya szerepe annyi, hogy behatárolt területen, boákkal, pöttyös napernyőkkel kompenzálgassa szabad döntéseinek hiányát, ugyanakkor manifesztálja velük a birtoklás elsődlegességét az interperszonális viszonyokban.

Thomka Beáta kiváló elemzésében („Életrajzi fikció, biotext, a szerző mint metalepszis”, Jelenkor, 2006/7-8) Jeszenyin A róka című versét „prózageneráló közegnek” mondja. Az állati fordulat szempontjából ezt csak megerősíteni lehet, a vers ugyanis teljes mértékben a róka perspektívájából hangzik el, a róka testi érzékeléseiről értesülünk, maga a hely, a táj is a róka halálos lövésének a kiterjesztése: „Ragacsos és vörös volt az este”. Ezt a sort Mészöly a novella első mondatába ékeli be kurzívan, jelezve, hogy itt más minőségű a szöveg. Az utolsó mondatba szintén beszúrja ezt a rókahalálból kivetített tájat, de ezúttal átteszi jelenidőbe, és nem kurziválja. Amiből a legvisszafogottabban is az következik, hogy már nem távoli szavak ezek, hanem a történet, az író és az olvasó történetének a szerves része, és hát nem múlik el a ragacsos és vörös est, ma is ebben élünk.

 „A februári koslatási időszakban figyeltek föl a kammogására, aztán mintha elnyelte volna az ártér. Csak nyár végén jött róla újabb bizalmas jelentés, hogy »csipertes járással« sompolygott, jókedvében még csekegett is, vagy éppen rosszat sejtve elvarrant.” Hát ez is a róka perspektívája, gondolnánk, figyelmen kívül hagyva  a kellemetlen „bizalmas jelentés” hivatalnokhumánra utaló jelenlétét. Hiszen a rókáról szól, ő van a középpontban, ő akciózik, ráadásul meg olyan csak rá, vagy fajtájára vonatkozó szavakkal van megjelölve a mozgása, mint a csipertes, csekegett, elvarrant. A hangutánzó szavak kivételes jelenségek: a nyelv minden más szava esetén a hangalak és a jelentés közötti kapcsolata önkényes (nominalizmus), a hangutánzóknál viszont oka van annak, hogy mi jelent micsodát, hogy miért mondjuk a rókáról, hogy csekeg. A hangutánzó szavak a nyelv realistái. A folytatás azonban kijózanító: „Csupán az odújába besiklani nem látták, így szó sem lehetett róla, hogy megfüleljék, aknát ássanak a katlanhoz, és orron csapva kivégezzék: kárpótlásul ilyen szakszerű szavakkal közeledtek a sorsához.”

Mészölynél a vadászat egyszerre megszépítetlen gyilkosság és azonosulás a vaddal. A tágasság iskolája című esszékötetben van egy részlet A vádasznaplóból címmel, amiben arra a helyzetre reflektál, amelyben ő a vadász. Annyi a különbség, hogy ő úgy vadászik, hogy nem érzi sebezhetetlennek és nyertesnek magát, mint általában a vadászok a modern fegyvereikkel. „Előzd meg a golyót, ha kilőtted. És tartsd az irányt. […] Csak a vadászhoz van szavam. Gyűlölöm a vadhúsárusokat. Az áldozatból kell kivésni a legendát.” Azonosulása viszont csak egy érzés, nem érzékelhető, hiába gyűlöli aztán a vadhúsárusokat, a vadász és a vad összeolvasztása émelyítő ráfogás.

A novella közelebb fér a valósághoz: kivégzésről beszél és kárpótlásról (kivégzésről és kompenzatorikus szakkifejezésekről). A rókának pedig olyan tudást ad, mely simán lehetne az elbeszélőé is: „Fiatal még, de már elég sok tapasztalatot gyűjtött, és tisztában van vele, mi a razzia, a hajtóvadászat, a kiközösítés, a bűnbaksors, megtanulta a vádlottak ábécéjét, s hogy a világ alig képes puszta kíváncsiságot tanúsítani és megbecsülni azt, ami más.”

A rókatárgy alkonyatkor az anya és róka (állat és tárgy) párhuzamot az én történetének szilánkjaivá írja. Egy szilánkos, alanyi költemény, amelyben a vadásznak eszébe nem jut azonosulni a vaddal, itt nincs vadász, itt egy ontológiai vadászat van színre víve. Maga a visszatérő szó, amelyhez minden szakaszban más-más jelentést társít, a rókatárgy a nyelv zsarnokságának, a hatalom kedvelt eszközének, az eufémizmusnak a kritikája. Mert hogy van az, hogy róka az állat és róka a bundájából készült boa? A metonímia itt az önfelmentés eszköze. Ha már nem él az állat, hiszen cinkosa voltam a kivégzésének, a rókatárgy szó bevezetésével legalább nem csúsztatom át a rá vonatkozó szót a belőle készült kellékre.

A versben egyszer se jelenik meg a róka, csak a mottóban. Van helyette egy kitalált szó, hogy rókatárgy, mely részint nem hazudja el a róka halálát, részint meg minden szakaszban kissé más jelentést kap a menekülés és a sebezhető, efemer létezés asszociációs mezején. Azzal, hogy ennyi jelentést társít hozzá, nem szimbolikus lesz a rókatárgy, hanem tetszőleges, elmúlófélben levő epizódok sorozata.

Mészölynél a róka átalakul, átalakulásának pedig a bunda kopásán, foszlásán kívül társadalmi, történelmi és egyéni oka van: a tekintélyt parancsoló női ruházkodás miatt lesz boa, a háborús nélkülözés miatt lesz lélekmelegítő mellényke, végül a fázós öregség miatt lesz muff. Pars pro toto, akár a létezés metonimikus útja is lehet. Még inkább az anyáé, pontosabban egy anyáé, hiszen az elbeszélő sehol sem jelzi, hogy az ő anyjáról szólna a történet, csak filológiai utánajárás alapján mondható, hogy itt Mészöly az anyjáról írt.

A távolságtartó alanyiság felszabadítja a személyes tulajdonviszonyok bénító hatalma alól a tehetetlen, kiszolgáltatott, boldogtalan anyát a novellában. Most már akárki anyja lehet, akárki tehetetlen, kiszolgáltatott, boldogtalan anyja.

Parti Nagynál a felszabadító jelentésszórást a rókatárgy kapja meg: Mészölyhöz viszonyítva ugyan kritikus a róka boa értelemben vett szóhasználatával szemben, de kreatívan hűséges az elbeszélés szemléletéhez, ahhoz, hogy ha az életünket figyelmetlenül, konvencionálisan kegyetlenül hagyjuk is csorogni, a halálban a róka és az anya szájában ugyanaz az íz.

Másfelől, a versben nem racionalizálható a jelentés-átalakulás, rókatárgy akármi lehet, ami az alkonyattal összefügg. Bármi, ami esendő, ami vérzik.

Mezei Virág munkája

* Az írás 2017. december 1-jén hangzott el az Egyetemesség és lokalitás: Mészöly és az új magyar prózafordulat című konferencián Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban.