Az idő hálójában (Bánki Éva: Elsodort idő)

A XXI. század elejének világpolitikai történéseit kora középkori díszletek közé helyező[1] „Fordított-trilógia” második kötetéhez értünk. A szerző – mint arról interjúiban is beszámol[2] –, a regényfolyamát háromkötetesre tervezi.

A Fordított időhöz képest Európa nem sokat változott: a hajdani Római birodalom észak-nyugati csücske továbbra is igazi senkiföldje. A Bizánci birodalmat képviselő Velence és a hispániai mórok szívesen az ellenőrzésük alá vonnák, de ez a vidék nem ér annyit: túl hideg, túl szegényes, a rabszolgákon kívül semmi eladnivalója nincs. Nyugat-Európa bizonytalanságát és jelentéktelenségét jellemzi, hogy itt délről jött csontokat imádnak (ezek az ereklyék), és hogy szinte minden, a muzulmán Hispániából érkező csecsebecse (pénzek, tőrök, aranyozott pókok) varázseszköznek, mágikus tárgynak számít.

De a nagy népmozgások, kulturális összeütközések csak a regényvilág hátterét képezik.  A földrajzi-kulturális határok egyáltalán nem átjárhatatlanok: a zsidó Benjamin keresztény ereklyekereskedővé válik, a mohamedán Tökéletes város zsidó segítséggel épül, Riolda tanítója, a normann Illighaen muzulmán hitre tér, Rioldát a vándorlása során zsidók segítik… A politikai és vallási ellentéteknél fontosabbak a nemi különbségek, a nemi szerepek által meghatározott hatalmi stratégiák, narratív struktúrák és emlékezettípusok. Az Elsodort idő tekinthető a kora középkor alternatív női emlékezetét megalkotó regénynek.

A kora középkort képzeletben benépesíthetjük harcos tündérekkel, karddal hadonászó királynőkkel, férfiakkal csatázó valkűrökkel. Bánki sokkal érdekesebb megoldást választ: a nők nem harci kiválóságuk, hanem emlékezetük, gondolkodásmódjuk révén lesznek kikerülhetetlenek. A regény nagy férfihősei, még a „tanult” Odillon apát is, képtelenek pontosan visszaemlékezni a múltjukra, nincsenek köznapi értelemben vett történeteik, csak mítoszaik és verseik (Odillon például „visszaemlékezik” a Trisztánnal való személyes találkozására), vagy a személyes múltjukat is irrelevánsnak tekintik (Hákim, Benjamin). Ifjúságukat, a gyerekkorukat „tanulóéveknek”, a hivatásra vagy mitikus szerepre való felkészülésnek tekintik, és életük eseményeit óhatatlanul beillesztik egy mitikus sémába, a „tökéletes tudós”, a „tökéletes apát”, a „tökéletes katona” életrajzába. Jellemző, hogy a regény férfiszereplői – és nemcsak Benjamin – rosszul emlékeznek az arcokra. A ténylegesen megélt múltat csak a nők tudják pontosan visszaidézni, és ők azok, akik beszélgetéseikben vagy a tudatukban összekapcsolják a különféle neveket viselő, különféle országokban felbukkanó férfiakat. De a személyes nyelv, a megélt valósághoz való ragaszkodás sem vezet feltétlenül bizalomhoz. Hildi és Riolda például végig megvetik és manipulálják egymást, a három fő nőalak közül Hanna az egyetlen, aki képes a részvétre, a valódi együttérzésre. Nem véletlen ez sem: Hannának nincsenek igazi „érdekei”, és mivel a gyereke halott, ő maga fogoly, személyes jövője sincs.  De a jövő (akár a sajátunk, akár másoké) mégiscsak azáltal lesz lehetséges és racionálisan tervezhető, hogy a nők „szétszálazzák” a valóságot és a fikciót / mítoszt,  kiismerni, nem pedig újraalapítani próbálják a társadalmat. Sőt azáltal lesz maga a középkor is regényként elgondolható, hogy a női szereplők egészen másféle időszemlélettel rendelkeznek, mint a férfiak. A női emlékezet nem amolyan „másik igazság”, hanem a történetmondás feltétele. Talán a legfontosabb feltétele.

A normann hercegnő, Hildi a férfiak szemszögéből „rettenetes uralkodónő”, a női szereplők szemszögéből viszont „szánalomra méltó vénasszony”. Hildi amúgy tényleg cinikus, könyörtelen és gátlástalan, de „története”, múltja és jövője csak a nők nézőpontjából tárul fel, akik számon tartják, hogy mi módon árulta el férjeit, vesztette el gyerekeit. Az ő nézőpontjuk teszi dinamikussá, „elmondhatóvá” Hildi robosztus személyét. A nők és a narráció összefüggéseiről Hákim – a regény egyik legnagyszerűbb fejezetében – teoretikusan is elmélkedik: Bagdadot ugyan férfiak alapítják, de nők „mesélik el”, hiszen nem egy hadvezér, hanem Seherezádé szövi be a történeteivel (190.o.).

Mert tizenöt év elteltével természetesen visszatér a Fordított idő legtöbb szereplője: az angolszász királyok, Hákim, a hispániai feltaláló Vilmos herceg özvegye, a hatalomvágyó, kövér özveggyé lett Hildi és mindenekelőtt Riolda.  A Nyugati szél szigetének királynője újra átlép a „történelmi időbe”, visszatér a Brit-szigetekre, aztán a kontinentális Európába. Bár a háromgyerekes Riolda sokat változott, azért megőrizte a kamaszos kíváncsiságát.

Azonban a nemi szerepekkel összefüggő politikai stratégiák hangsúlyosabban különböznek itt, mint a Fordított időben. A férfiak most is a földért, a határokért harcolnak, míg az asszonyok a jövőbeli befolyásért, a saját gyerekeikért. A kardcsörtetéssel, folytonos erőfitogtatással megvalósuló territoriális hatalmi hálót kiegészíti tehát egy nőies, a származást, az emlékezetet és a jövőt is uralni akaró hatalmi technika. Mind a kettő politikai stratégia, és meglehetősen erőszakos, és mind a kettőnek a pókháló a metaforája. (Hákim aranyozott, izgő-mozgó pókjait északon, Riolda világában mindenhol megbecsült ajándéknak tekintik; a pókok aztán a szövés-fonás és az ármánykodás motívumai révén meghatározzák a regény  metaforáit..)

Riolda legfőbb célja, hogy visszatérhessen a szigetén hagyott három gyerekéhez. Hildi, a normann anyahercegnő legfőbb kívánsága, hogy három eltűnt gyereke emlékezetéről, szimbolikus továbbéléséről gondoskodjék.  A Moises-családhoz tartozó Hanna élete egyetlen értelme a lánya, Lea. Mikor ő egy kalandor, Benjamin áldozatául esik, nevelt lányként, a fogságba esett Rioldát veszi a pártfogásba, és segít neki a „tökéletes városából” kiszabadulni. A három drámaian összefonódó női sors sokkal dinamikusabb regényszerkezetet tesz lehetővé, mint a Fordított idő egyenes vonalú, fejlődésregényhez hasonló szerkezete. Az Elsodort idő nem is éveket, évtizedeket, hanem csak egyetlen mitikus esztendőt fog át.

A regénybeli asszonyok harcát, együttműködését vagy sajátos versenyfutását, rivalizálását a leszármazottaikért való aggodalom és elfogultág diktálja. Pedig Hannát kivéve (a szó mai értelmében) egyikük sem feltétlenül jó anya (hisz a kisgyerekeik mellől hónapokra-évekre eltűnnek), de azt mind a hárman tudják, hogy a túlélésük a leszármazottaiktól függ, a gyerekeik a jövő fölötti uralmat jelentik. Persze mindez meglehetősen avíttas törekvés egy olyan világban, ahol az emberek többsége már nem vér szerinti szüleivel él, hanem egy szent alattvalójaként, kolostorban, vagy valami hatalmas „felettes én”, egy születő nagyváros, Alméria vagy Velence fogságában. Miközben a három női főhős a saját gyerekeiért küzd, a háttérben tömegek, rabszolgaságra kiszemelt gyerekek vándorolnak nyugatról keletre, északról délre. Az emberek kénytelenek feladni vérségi kötelékeiket, hogy egy családnál nagyobb és hierarchizáltabb szervezet, egy kolostor, egy város, egy hadsereg árnyékában éljenek.

De mit gondolnak egymásról ezek a különféle hálózatokban élő szereplők?

A Bánki-féle regényvilág sajátossága, hogy noha ezek az elbeszélések a legkevésbé sem „meseiek”, mégis különféle lét és nem-lét között lebegő szellemlények befolyásolják a racionálisan gondolkodó figurák sorsát. Az Esővárosban ilyenek az ősök, az Aranyhímzésben a meggyilkolt, a szegény püspököt kísértő aranyhímzőnő, a Magyar Dekameronban a Budapesten felbukkanó firenzeiek, a Fordított időben a különféle birodalmak sorsát eldöntő halottak, a tündérek és a szorgok. Mindez azért is annyira furcsa, mert a logikus gondolkodásmód (a gyakran kényszeres logikus gondolkodás) szinte a legtöbb regényszereplőt meghatározza. Az Elsodort időben is vannak kísértetek (Shiobian vagy Hildi erdőben bujkáló gyermekei), de az összes szereplő közül mégis egy hús-vér individualista, Benjamin a legkísértetiesebb.

A csak a saját érdekeit számon tartó Benjamin álmokkal kereskedik. Moises bácsi unokaöccséből, a hajdani rabszolgakereskedőből ugyanis  megbecsült velencei ereklyekereskedő lesz. Benjamin könnyedén átlát az egyes emberek babonáin és „álmain”, vonatkozzanak ezek a jövendő zsidó királyságra vagy akár a kereszténység győzelmére. Mindenkit kiszolgál és közben mindenki eszén megpróbál túljárni. „– Lelketlen ember – mesélte róla Shiobian. – Kiássa a halottak csontjait a földből, hazudozik róluk, és végül eladja ereklyéknek.” (245. o)

Benjamin a nyers érdekérvényesítés bajnoka: nincsenek eszméi, nincsenek emlékei, nincsenek hozzátartozói – vagy ha voltak, elfelejtette őket. A feleségét „elveszti” egy erdőben, születendő gyereke sorsa nem érdekli. Okos ember, de Hákimmal vagy Illighaennel ellentétben semmilyen intellektuális szenvedély nem fűti. És ez a vonásait és a pillantását összerendezni nem tudó, mások érzelmeitől mindig összezavarodó, a férfiak és nők szemében mégis hihetetlenül vonzó hős bizarrabb (és Riolda szavaival „halottabb”), mint megannyi keresztes hadjáratról álmodozó, fanatikus király vagy őrült feltaláló. Talán furcsább vagy élettelenebb a „csontocskáknál” is, amikkel Velencében kereskedik. Pedig Benjamin nem túlvilági figura, hanem egy több szereplő nézőpontjából is megfigyelt kora középkori szélhámos. De a Bánki-féle fantasztikum épp a nézőpontok összeegyeztethetetlenségéből származik. A nőkre jellemző személyes emlékezet elmondhatóvá teszi ugyan a történelmet, miközben persze ez sem képes az igazi, a tökéletes megértést garantálni – hiszen nincs olyan emberi nyelv, amelyen lehetetlen lenne hazudni vagy a másikat manipulálni. De a Benjamin képviselte szélsőséges individualizmus csakis azért különösen „titokzatos” a regénybeli nők számára, mert még a mitikus jövővel sem vet számot, – miközben ez a magatartás sem kevésbé „őrült”, mint a többi szereplő mániája. Épp itt, Benjamin ábrázolásánál érhető tetten az a szerzői szándék, hogy ismerős jelenségeket (iszlám, individum, kereszténység, feminizmus) szokatlan nézőpontból vizsgáljunk.

Szokatlan nézőpontból? A regények többségében épp a nők a „titokzatosak”. Bánkinál viszont női szereplők (legtöbbször Riolda, Hanna, Hildi, Lea) nézőpontjából látjuk az (újra)alakuló közösségek belső rendjét vagy az individualista túlélés különféle technikáit. Az ő szemszögükből Benjamin, azaz a múltnak és jövőnek fittyet hányó ráció egyszerre borzalmas és varázsosan, „őrületesen” vonzó. A családi hálókon, viszontszolgálatokon, rokon- és ellenszenveken alapuló, laza és rugalmas közösségeket felváltják a sokkal tudatosabban szervezett emberi hálózatok (szerzetesrendek, városok, hadseregek), amelyek mindegyike a hagyományos személyesség felszámolásával fenyeget, és épp ezért félelmetes. Ez az  ügyesen árnyalt női nézőpont (hiszen nem egyetlen női pillantást ismerünk meg), arra is alkalmas, hogy a középkorból kipillantsunk a saját elsodort időnkre, a mi ezredfordulónkra, a saját virtuális, emberi hálózatainkra.

De mikor a regény végén magunk mögött hagyjuk a „város-szörnyeket”, Almériát, Velencét, a legkülönfélébb kalandorokat, mikor úton vagyunk Riolda szigete felé, azon izgulunk, hogy találkozunk-e majd a harmadik kötetben a Benjaminnal, Hákimmal, Hannával, Odillon apáttal. A regénybeli „női nézőpont” olyan finoman adagolt, hogy egyáltalán nem akadályoz minket, hogy a művet akár történelmi kalandregényként is olvassuk. Ily módon a kétféle olvasat könnyen egymásba simul – ami persze azt is jelenti, hogy  a női nézőpont és a kalandregény feszültsége (a történelmet a férfiak csinálják, a nők mesélik) azért mindvégig ott rejtőzik a regényben. Vajon hogy oldódik fel, vagy ez milyen feszültségekhez vezet a harmadik kötetben?

És persze azt is mielőbb tudni szeretnénk, milyen megoldást találnak a válságra, az illúziótlanságra ennek gondosan megtervezett regényuniverzumnak a szereplői. Hol lesz a „megtalált idő”?

Bánki Éva: Elsodort idő, Budapest. Jelenkor Kiadó. 2017.

[1] Ezt az értelmezést támasztja alá Fekete Marianna elemzése is. (A jövő emlékei. Bánki Éva: Fordított idő. http://esolap.hu/archive/entryView/1768)

[2] Pl. itt: https://lenolaj.hu/2017/10/19/mar-es-meg-kozott-elsodort-ido-beszelgetes-banki-evaval/

Bánki Éva szövegei a szemen:

Harminc év asylum

„Vele vagy ellene? Azt gondolom, a nyugati kereszténység egyik meghatározó kérdése ez.

Költők, vámpírok és a nép – Bánki Éva és Borbély András beszélgetése

Bánki Éva előző, Fordított idő című kötetéről itt olvashatsz kiritákát.