Félix Guattari / Suely Rolnik: Molekuláris forradalmak: vállalni a szingularizációt

Guattari a 70-es évek elején ismerkedett meg a brazíliai katonai diktatúra elől Párizsba emigrált fiatal São Paulo-i pszichochológushallgatóval, Suely Rolnikkal. Kapcsolatuk kivételes gyorsasággal és dinamizmussal fejlődött, miután a diáklány kérésére először klasszikus pszichoanalitikus terápiába kezdtek, majd Guattari sajátos analitikus módszerével, a skizoanalízissel folytatták a kezelést, ami végül gyökeresen megváltoztatta Rolnik életfelfogását és életvitelét. A fiatal brazil kutató Guattari irányítása alatt több éven át dolgozott a híres La Borde-i pszichiátriai klinikán, majd miután ledoktorált, hazatért Brazíliába, ahol sikerült meghonosítania a Deleuze-Guattari féle gondolkodási és kritikai apparátust.

Guattari Rolnik meghívására látogatott el Brazíliába 1982 tavaszán. Végigutazta az országot, előadásokat és szemináriumokat tartott, interjúkat adott, kerekasztalbeszélgetésekben vett részt, kapcsolatba került a két évtizedes katonai diktatúra után a demokratizálódás útjára lépő nemzet dinamikusan alakuló politikai struktúráival, a különböző politikai projekteket képviselő formációkkal, sejtekkel, mozgalmakkal és underground csoportokkal. Brazíliát ezekben a hónapokban egyfajta sajátos mikropolitikai izzás jellemezte, a több évszázados szubjektivációs modellekkel való szembefordulás egy élő molekuláris forradalom körvonalait rajzolta ki, melyben Guattari legsajátabb politikai és skizoanalitikus elgondolásainak visszaigazolását és megvalósulásának lehetőségét látta meg.

A fajok produktív keveredéséből létrejött, alapvetően hibrid és mutáns jellegű brazil társadalmi test és kultúra a francia gondolkodó szerint tökéletes táptalajt nyújtott a skizonalitikus közelítésmód kiteljesedésének és a molekuláris forradalmakkal életre hívott új szubjektivációs formák terjedésének. Az előadások, szemináriumok, nyilvános viták anyagát Guattari közreműködésével végül Rolnik szerkesztette kötetté. A könyv Mikropolitika: a vágy kartográfiái (Micropolítica: Cartografias do desejo) címen jelent meg portugál nyelven 1986-ban.

A társadalom egyre fokozódó ellenőrzése a szubjektivitás immáron globálissá szélesedő előállításában jelentős ellenállásba ütközik, folyamatos differenciálódási folyamatokkal találja magát szemben, melyet „molekuláris forradalomnak” nevezek, de az elnevezésnek nincs különösebb jelentősége.

*

Az új társadalmi mozgalmakat nem csak a szubjektivitás általánossá váló, iparszerű előállítási folyamatával való szembenállás jellemzi, hanem a törekvés arra, hogy eredeti és szinguláris szubjektivitásokat hozzanak létre, a szubjektum új szingularizációs folyamatait.

*

A földgolyó hatalmas területeit árasztják el a szingularizáció funkciói, a szubjektivitás átértelmezésének és visszakövetelésének folyamatai: a nemzetközi kontextusban értelmezett Harmadik Világot ugyanúgy, mint a fejlett országok szívében fejlődő sajátos Harmadik Világot. Ebben az értelemben sematikusan bár, de a molekuláris átalakulás összetevőiből kialakuló általános problematika vektorizációjáról beszélhetünk.

*

Az autonomizáció funkciója egy csoporton belül egyenlő az adott csoportnak azzal a képességével, hogy meg tudja-e szervezni saját szemiotizációs és kartográfiai folyamatait, be tud-e illeszkedni a lokális erőviszonyokba, és hogy képes-e szövetségeket kötni és felbontani, stb.

*

Egy szingularizációs folyamatot (melyet máshol „szubjektumcsoport tapasztalatnak” neveztem) az jellemez, hogy önmagát alakítja. Ez azt jelenti, hogy képes megragadni a szituáció alkotórészeit, és ezáltal létrehozni a saját gyakorlati és elméleti referenciáit, anélkül, hogy folyamatos függési viszonyba kerülne a globális hatalommal a gazdaság, a tudás, a technika, a szegregációk és a tekintély minden irányba terjedő szintjein. Abban a pillanatban, amikor a csoportok megszerzik ezt a szabadságot, melynek keretében meg tudják élni saját folyamataikat, képesek lesznek arra, hogy értelmezzék saját helyzetüket és mindazt, ami körülöttük történik. Ez adja meg nekik az alkotás lehetőségének minimumát, ez teszi lehetővé az autonómia kimondhatatlan jelentőségű megőrzését.

*

A molekuláris forradalom gondolata egyszerre érint minden szintet: a személyek feletti szintet (ami az álmokban, az alkotásban, stb. kerül terítékre), a személyes szintet (például az önellenőrzési mechanizmusokat, melyeket a pszichoanalitikusok a szuperegó jelenségével magyaráznak), és a személyek közötti szintet (az új társadalmi formák kialakítását a családi és a szerelmi életben, a munkakapcsolatokban, a szomszédokkal és az iskolával fenntartott kapcsolatokban, stb.).

*

A független rádiók, a politikai képviseleti rendszer elleni tiltakozás, a mindennapi élet megkérdőjelezése, a munka elutasításának aktuális formái egy olyan vírust képeznek, mely megfertőzi a társadalmi testet és annak viszonyát a fogyasztáshoz, a termeléshez, a szabadidőhöz, a kommunikációs eszközökhöz, a kultúrához és így tovább. Ezek molekuláris forradalmak, melyek mutációkat hoznak létre az egyének és a társadalmi csoportok tudatos és nem tudatos szubjektivitásában.

*

A molekuláris forradalom abból áll, hogy létrehozzuk egy kollektív élet lehetőségeit, melynek keretei között önmagunk számára is testet tud ölteni az élet, mind materiális, mind szubjektív értelemben.

*

Az, amit szingularizációs folyamatoknak hívok, ellehetetleníti a kapitalista értékek interiorizációs mechanizmusait, és elvezet az értékek megmutatkozásához és kinyilvánításához egy olyan sajátos regiszterben, mely független a minket körbevevő és mindenhonnan ellenőrző értékrendszerektől.

*

A média visszafoglalása a független rádiók által például felforgathatja a szubjektivitás hagyományos modellezési eljárásait.

*

A különböző szubjektivációs folyamatok közös vonása egy megkülönböztető leendés, mely ellenáll a kapitalista szubjektivizációnak. Ez érezhető a kapcsolatok izzásában, a vágy különböző alakzataiban, a kreativitás pozitív igenlésében, a szerelem akarásában, az élet és a túlélés akarásában, a különböző akarások sokféleségében. A vágyat csak a szingularitás vektorain keresztül lehet megélni.

*

A forradalmi mikrofolyamatok lehetnek akár nem társadalmi jellegűek is. Például valakinek a viszonya a zenéhez vagy a festészethez teljesen új érzékelési és érzéki folyamatokat alakíthat ki.

*

Létezik egyfajta társadalmi ellenállás, melynek szembe kell fordulnia az időbeliség [temporalidade] uralkodó sémáival. Ez a bérmunka folyamatait irányító, meghatározott ritmus elutasításától kezdve elmehet odáig, hogy adott csoportok felismerik, hogy kapcsolatukat az idővel saját maguknak kell kialakítaniuk – például a zenében vagy a táncban, stb. Az olasz Autonomia Mozgalom elméletírói is pont ebben az értelemben követelték az időbeliség formáinak differenciálását. Ugyanezt el lehet mondani a térbeliség formáival kapcsolatban is.

*

Vannak nehéz, problematikus, kudarcot valló szingularizációs törekvések. De ezeknek a próbálkozásoknak a bizonytalansága és kudarca ellenére, annak ellenére, hogy szét vagyunk szóródva, el vagyunk veszve és átitat minket a szorongás, az őrület és a nyomorúság, ezek a próbálkozások szakítást jelentenek a kapitalista világrend indusztriális szubjektivitástermelésével. Beindítják a szubjektív territóriumok kisajátításának folyamatait, és még sok egyéb produktív folyamatot. Ezen a védekező hozzáálláson kívül ezek a próbálkozások kisajátíthatják az általam „gépi folyamatoknak” [processos maquínicos] nevezett eljárások (nem csak a termelésben résztvevő technikai eszközök, hanem az elméleti gépezetek, érzékelési gépezetek, irodalmi gépezetek, stb.) mutáns jellegét is. Való igaz, hogy mindebben nincs meg egy közös támadási front lehetősége, emellett azonban az is igaz, hogy már nagyon régóta támadás alatt vagyunk. Eközben ahhoz sem férhet kétség, hogy létezik egy hatalmas ellenállási, sőt támadási potenciál, mely meglátásom szerint egyre nagyobb jelentőségre tesz majd szert az elkövetkező történelmi eseményekben. Ha ezt számításba vesszük, fel kell ismernünk, hogy az ellenség nem csak a domináló imperializmusokban testesül meg. Ott van a saját szövetségeseink között, ott van saját magunkban, abban, hogy folyamatosan testet öltenek bennünk a domináló struktúrák, melyeket nem csak kedvelt pártjainkban, hanem az érdekeinket leginkább védő vezetőkben, és a legkülönbözőbb eseményekkel szemben tanúsított magatartásunkban érhetjük tetten.

*

A kapitalista rendszer megkérdőjelezésének problematikája többé már nem csak a nagy jelentőségű politikai és társadalmi harcok kizárólagos tartományában és a munkásosztály megerősítésében és elismerésében képzelhető el. Ez a megkérdőjelezés sokkal inkább azokban a tartományokban és gyakorlatokban megy végbe, melyeket a „molekuláris forradalom” gyűjtőnévvel illetek, és melynek ellenségei és ellenfelei nem rendezhetőek egyértelmű kategóriákba. A kiegészítés és a szegmentálódás logikájának köszönhetően olykor egyszerre vagyunk ellenségei és szövetségesei valakinek.

*

Lehetséges, hogy az ipari társadalom és a társadalmi mozgalmak ezen új típusú harca csak egyfajta manicheista szembenállás oppozicionális modelljében gondolható el? Lehetséges, hogy a molekuláris forradalmak természetükből adódóan mindig védekező jellegűek lesznek, vagy képesek lesznek elismerést kivívni maguknak? Lehetséges, hogy örökre ott ragadnak az abszurd antagonizmusban, melynek egyik végpontja a neoliberalizmus, valamint a kapitalizmus szépségeinek elfogadása, míg másik végpontja a gulág? Lehet, hogy a kapitalista világrend irányítói – akiken nem csak az amerikaiakat értem, hanem az oroszokat, az olajvállalatok vezetőit, stb. – tényleg azért igyekeznek átalakítani a termelőerőket, hogy megoldják a föld legégetőbb problémáit? A kibontakozó válságok és háborúk pont az ellenkezőjét tanúsítják. Jelenlegi állás szerint a föld alapvető problémái távolabb sem lehetnének attól, hogy meg legyenek oldva; itt még felsorolni sincs értelme ezeket. Éppenhogy ellentétes tendenciák rajzolódnak ki: a szakadék az ipari forradalom, az informatika, a robotika és a kapitalista világrend által erővel fenntartott társadalmi formák között egyre csak nő. A kapitalizmus történetében volt egy szakasz, melynek során a polgári forradalmak egyszerre alakították át a társadalmi és a gazdasági kapcsolatokat. Úgy tűnik, hogy a társadalmi és a gazdasági átalakulásnak ez a párhuzamos folyamata a jelenlegi krízishelyzetben többé már nem érvényes. Ebből a szempontból a molekuláris forradalmak kétségkívül jobban alkalmazkodnak a végbemenő termelési és informatikai átalakulásokhoz, a tudományos és esztétikai viszonyok fejlődéséhez és az ezeken a területeken végbemenő különböző mutációkhoz, mint az egyetemek és a hivatalos szervezetek megcsontosodott struktúrái mind a keleti mind a nyugati világban.

*

Arról akarnak meggyőzni minket, hogy belemerültünk egyfajta végzetszerűségbe. Hogy ki tudjunk ebből törni, meg kell mutatnunk, hogy a kapitalista világrend látszólagos teljhatalmával párhuzamosan számtalan lehetséges hozzáférési útvonal létezik a legkülönbözőbb szintű átalakulásokhoz.

*

A kérdés az, hogy el tudunk-e gondolni egy olyan rendezett, de mindazonáltal nem utópikus társadalmi berendezkedést, mely nem a globális indusztrializáció alapjain hoz létre szubjektivációs formákat. Nem hiszem, hogy a szubjektivitás már adott, archaikus kulturális alapjaihoz kellene visszatérnünk, épp ellenkezőleg, meg kell teremteni a feltételeket egy újfajta szubjektivitás előállításához, mely szinguláris és megtalálja az utat saját egyediségéhez.

*

Amíg a társadalmi átalakulásért harcoló mozgalmak olyan archaikus módszerekkel és referenciákkal küzdenek a szubjektivitás kapitalista előállításának teljhatalma ellen, melyek egyfajta manicheista szemléletet feltételeznek, továbbra is nyílt teret engednek ennek a szubjektivitás-termelésnek. Ahhoz, hogy meg tudjanak valósulni a szubjektivitás visszahódításának folyamatai – mint a pszichiatrizált emberek csoportjának esetében, vagy azoknak a csoportoknak az esetében, akik más formák alapján akarják szervezni az életüket, egy társadalmi kisebbség logikájában, ami le akarja rombolni az őket alakítani próbáló hatalmi rendszereket, a nők csoportjaiban, akik akár kisebb szerveződési formációk keretében, de fel akarnak szabadulni az évezredek óta működő elnyomórendszer jármából, az alkotók között, akik függetleníteni akarják magukat a területükön uralkodó normarendszerektől, és még a gyerekek világában is, akik elutasítják a számukra előírt oktatási rendszert és életformát –, hogy ezek a folyamatok meg tudjanak valósulni, ezeknek a csoportoknak létre kell hozniuk a saját referenciáikat, a saját kartográfiájukat, létre kell hozniuk azokat a gyakorlatokat, melyeknek segítségével el tudnak szakadni a domináns szubjektivációs rendszertől.

*

Mindenkinek fel kell vállalnia azt a szinguláris pozíciót, melyet elfoglal. Meg kell élnie, ki kell fejeznie és érvényre kell juttatnia különböző szingularizációs folyamatokat, ellen kell hogy álljon azoknak a kísérleteknek, melyek megpróbálják formálni és egységesíteni a szubjektivitást. Ezek a formáló folyamatok felelősek azért, hogy az imperializmus fenn tudja magát tartani a kollektív szubjektivitás manipulációja és a gazdasági dominancia által. Függetlenül attól, hogy milyen mértékben nyilvánulnak meg és fejeződnek ki, ezek a harcok politikai jellegűek, hiszen a szubjektivitás előállításának rendszerét kérdőjelezik meg.

*

Minden szinguláris leendés, minden autentikus létmód nekiütközik a kapitalista szubjektivitás falának. Ezeket a leendéseket a falnak olykor sikerül magába építenie, máskor viszont egyszerűen csak összeomlanak az ellenállás során. Létre kell hozni egy a megszokott logikáktól különböző új logikát, ahhoz, hogy úgy tekintsünk erre a falra, amit egy külső erő át tud törni. Tudjuk, hogy milyen rettenetes és erős ez a fal, és hogy milyen erőfeszítéseket és szervezési munkát követel meg a ledöntése, melynek során nem eshetünk a totális fasizmus bűnébe és továbbra is olyan új cselekvőségeket (agenciamento) és territóriumokat kell létrehoznunk, melyekben az emberek jól érzik magukat. Véleményem szerint, ha nem tudjuk létrehozni és megőrizni ezt a két dimenziót, azt kockáztatjuk, hogy az alábbi végletekbe esünk: vagy hagyjuk, hogy a hatalmas állami gépezetek irányítsanak mindent, vagy engedjük, hogy mindennapi életünket és cselekedeteinket ezek a hatalmi struktúrák és irányítási rendszerek vegyék birtokba. Mindkét esetben tökéletes tehetetlenségre vagyunk kárhoztatva.

*

A cselekvőségek, melyek létre tudják hozni a saját szubjektivációs formáikat, alapvetően kétfajta magatartást válhatnak ki:

– a normalizáló magatartást, mely két különböző, de egymást kiegészítő formában manifesztálódik: az új szubjektivációs formák szisztematikus tagadásában, mely egyszerűen másodlagos problémának és archaizmusnak tételezi azokat, vagy ezeknek a formáknak a visszahódításában és beolvasztásában.

– a felismerő magatartást, mely elismeri ezeknek a szubjektivációs folyamatoknak sajátos jellegét és közös vonását, lehetővé téve kibontakozásukat. Csak ez a típusú magatartás teheti lehetővé az alaphelyzet hatékony megváltoztatását.

*

A szingularitás bármilyen formában történő megjelenése két féle mikropolitikai reakciót vált ki: egy normalizáló reakciót, vagy épp ellenkezőleg, egy másfajta reakciót, ami a szingularitást egy olyan folyamat kezdőpontjának tételezi, mely meg tudja változtatni az alaphelyzetet, de talán nem csak lokális szinten. Csak hogy hozzak egy példát, idézzük fel, mi történt itt az előbb. Mindannyian bele voltunk merülve egy kollektív diskurzusba, ami mintha magától működött volna, mint egy fájlokat generáló komputer. Senki sem fogalmazott meg semmilyen ellenvéleményt, de lehetett érezni a levegőben valamit, amit nehéz megragadni, egyfajta izgalmat, vagy rossz közérzetet, mintha ott lebegett volna a fejünk felett a kérdés, hogy „tulajdonképpen miről is beszélünk?” Éreztünk, hogy nincs közöttünk kapcsolat, nincsenek közös pontok. Ezt hívom „szingularitás indexnek”, ott van a levegőben valami, amivel nem tudunk mit kezdeni, amire nem tudunk mit reagálni.

Ezzel kapcsolatban két hozzáállás létezik: vagy azt mondjuk, hogy „türelem, még csak most láttunk hozzá, folytassuk tovább, és akinek nem tetszik, az egyszerűen csak hagyja el a termet.” Ez történik a legtöbb esetben. A második hozzáállás értelmében viszont, épp az előzővel ellentétes módon, meg kell próbálni értelmezni a szituációban felmerülő szingularizációs jelenségeket.

Hogy adjak egy másik példát is: egy diák elunja magát a tanórán az osztályterem végében és elkezdi rágógumival és papírgalacsinokkal dobálni az osztálytársait. Az ilyen helyzetekben a tanóra rendjét megzavaró diákot általában kiküldjük a teremből, vagy megpróbáljuk rávenni arra, hogy hagyjon fel a tevékenységével, szofisztikáltabb rendszerekben pedig pszichológushoz küldjük. Nem tesszük fel magunknak a kérdést, hogy vajon ez a szinguláris tény nem érinti-e tulajdonképpen az egész osztályt. Ez esetben a saját helyzetünket kellene megkérdőjelezni a szituációban és fel kellene ismernünk, hogy talán a többi gyerek is unatkozik, csak unalmát nem ebben a formában fejezi ki.

Másként szólva, egy szingularizációs pontot a rétegződés felé lehet irányítani, ami végül teljesen megsemmisíti, de mikropolitikaként is fel lehet fogni, ami szingularizációs folyamattá tudja alakítani. Véleményem szerint ez a lényege annak, hogy a tudatalatti problémáit vizsgáljuk.

*

A kapitalista kulturális rendszerekben a szingularitás értékeit mindig vissza akarják szerezni. Ezt általában integrációs folyamatok során valósítják meg: mint például a jazz esetében, melybe sikerült beleintegrálni az afrikai zenék szingularitásának bizonyos elemeit. Ez a zene elterjed a társadalmi mezőben és egyfajta univerzális esztétikai formává válik. Egy másik példa a feminista és meleg mozgalmak szingularitásában megnyilvánuló bizonyos elemek lokális axiomákként való használatában érhető tetten, mely a szubjektivitás rendszeren belüli előállításának hatékonyságához járul hozzá.

Urbán Bálint (1984) luzitanista irodalmár, fordító, jelenleg a brazíliai UECE oktatója.