Hasonló a hasonlóhoz. Az idegesítés szabályszerűsége (Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy)

Olyan sokat akar ez a könyv. Akár dicséretes is lehetne, hogy egyszerre akarja megmutatni az értelmiség, a családok, a szexualitás, az ezredforduló, a posztkommunizmus, Közép-Kelet Európa, a szegények, a nacionalisták, a szélsőjobboldaliak, az elhanyagolt művészek, az írók, a kutatók, a középkorúak, a pályakezdők, az elváltak, az egyedülmaradtak, a fővárosiak, a vidékiek, a periférián élők stb. problémáit, és mindezt kétszer, mert női szemszögből is hangsúlyosan tematizálódnak ugyanezen pontok. A szelekció hiánya ugyanakkor fájó összevisszasághoz vezet. A következőkben sajnos nem tudok személytelenül és objektíven nyilatkozni erről az összevisszasságról, és talán még személyeskedni is fogok – ugyanakkor igyekszem ezt nem a szerzővel, hanem az olvasóval szemben megtenni. Minden próbálkozásom ellenére nem tudok úgy beszélni erről a szövegről, hogy közben magamról is ne beszélnék.

Az az egyik legnagyobb bajom a kötettel, hogy másnak akarja mutatni magát, mint ami valójában. Regénykülsőt cibál magára a megszámozott fejezeteivel és visszatérő, egymással többé-kevésbé kapcsolatban álló szereplőivel, a regényre beizzított olvasói attitűdöm viszont teljesen csődöt mond. Nyilván hagyhat kívánnivalót maga után ez a típusú olvasási módozat, de novellák láncolataként is bajosan kezelhetőek ezek a történetek, mivel előfordul, hogy az egyes fejezetek önmagukban tét nélküliek. Mondhatni véletlenszerűen ragad ki helyzeteket ezeknek a valamilyen szinten egymással kapcsolatban álló embereknek az életéből. Az idő, a helyszín és a nézőpont váltakoztatása nélkülözi a szöveg egészére kiterjeszthető mintát. Még az abba való kapaszkodás is meghiúsul a könyv második felére, hogy a páratlan fejezeteket az énelbeszélő Rékához, a párosakat pedig egy hozzá kapcsolódó szereplő egyes szám harmadik személyű nézőpontjához kössük. Ezért az 1999 nyara és 2002 szeptembere közé eső történéseknek nincs közük egymáshoz a szereplők alkalmankénti ismétlődésén kívül. Így láthatunk rá Börönd Enikő repülőútjára New Yorkból Magyarországra; Bogdán Tamás és Enikő szilveszterközeli terepkutatására; számos konferenciarészvételre Réka, Bogdán és a vidéki kutatónő, Horváth Regina nézőpontjából; Horváth Regina menekülttáboros tapasztalataira; Enikő anyjának, Mártának a családi konfliktusaira; Bogdán és a volt felesége házasság utáni “családi” életére; Réka egyetemi éveire és a Bogdánnal való viszonyára; Bogdán kiragadott, félelemmel teli álmára; Réka békásmegyeri életére és munkájára; Enikő új életére a lányával, az anyjával és a nagyanyjával stb. De mi értelme van pont ezeket a történeteket megmutatni? Erre nem kapunk választ, valahogyan nincs elég kapcsolat ez egyes betekintések között: hiába tűnik úgy, mintha vezetnének valahová, valójában mindenikük egy zsákutca. És nem elég mentség erre az emberi kapcsolatok kiüresedettsége, vagy a létezés létezhetetlensége.

Még az író korábbi novelláskötete, a Boldogtalanság az Auróra-telepen is regényszerűbb volt a morózusan ismétlődő, az emberi kapcsolatok elsatynyásuló voltát megmutató témáival és az egymásba illeszkedő álomjeleneteivel. Az Auróra-telep történetei viszont megálltak a lábukon mindenféle motivikus kapcsolatot kereső szándék nélkül is: annak ellenére, hogy meglehetősen nyomasztóak voltak, mégis létrejött a szövegviláguk hitelessége révén az olvasói megbizonyosodás arról, hogy jó helyen jár az, aki a lapok között bolyong. A Mágneshegy azonban elég megmászhatatlannak és kiismerhetetlennek tűnik: százoldalakon keresztül csak keresem-kutatom a jelzéseket; próbálom kibogozni a dátum pontos feltüntetésének a jelentőségét, megfejteni a nézőpontok váltakoztatásának szabályait, kisilabizálni a szereplők kapcsolati hálójából kibontakozó alakzat körvonalait. És nem megyek semmire. Ugyanott tartok a könyv végén, mint az elején, bónuszként bejátszik némi frusztráció, hogy nem vagyok elég ahhoz, hogy megfejtsem ezt a könyvet.

Olyan bosszantó, hogy a szerző megpróbálja elhitetni, hogy van értelme ennek a fölöslegesen kusza rendszernek, és az utolsó percig próbálok hinni neki, és rájönni a szándékára. Az idősíkok párhónapos ide-oda csúsztatásának játékában valójában nem nagyon van szerepe a történet időszerűségének, mert az alkalmanként felbukkanó visszaemlékezések mellett is olyan, mintha a jelenben játszódna a történet, mintha épp mellettünk zajlanának az események, mintha egy forgatókönyv jelenetei mentén tennék a szereplők azt, ami a dolguk, vagy amit a dolguknak vélnek. És hiába vannak datálva a történetek, ha elhelyezem egy idővonalon őket, akkor sincs lineáris kapcsolat közöttük, nem szabályszerű, hogy egymásba vezessenek. Az időkezelés ezen „játéka” olyan, mintha különböző kirakósokból összerázott darabokat próbálnék egymás mellé tenni, de sem a szélük nem talál egymással, sem a mintájuk – annyi csak, hogy mindannyian kirakósdarabok, és ezért azt hiszem, hogy van közük egymáshoz. A szerző az alkotás folyamatáról beszélve elmondta, hogy mintegy kétmillió karakternyi szöveget dobott ki – lehet, hogy azokban a szavakban volt a kirakós többi darabkája. De az is lehet, hogy ez nem egy kirakós, és akkor nem is kellene úgy tenni, mintha az lenne.

Az elmesélés idejének ez a történetből kiragadottsága akkor is nagyon szembetűnő például, mikor a „hazai szociológia álompárjának”, Börönd Enikőnek és Bogdán Tamásnak a kapcsolatáról olvasunk. A szövegben folyamatosan vissza-visszatér az, hogy ők valamikor együtt voltak, de mindez nagyon visszásnak és esetlegesnek tetszik annak fényében, hogy az egész kapcsolatuk összefoglalt kivonatát elolvashatjuk egyetlen oldalban: jelen időben, felsorolásként, a megismerkedéstől kezdve az együttélést ellehetetlenítő nézeteltérések megjelenítéséig. És ez így már nem kifejezetten róluk szól, sokkal inkább az összes többi álompárról a világban: „Első perctől kezdve cinkos közvetlenség van köztük. Úgy érzik, egy húron pendülnek. Egymás mellé keverednek, egymáshoz érnek. Együtt nézik a napfogyatkozást a domboldalról. Hazafelé együtt utaznak, a restiben unikumot isznak, a vonaton csókolóznak, a következő hónapokat egymásnál töltik. Szinte minden tökéletes. Enikőt csupán egy apróság irritálja, és ennek időnként hangot ad. Nem tud ugyanis szó nélkül elmenni amellett, hogy Bogdán milyen nagy feneket kerít a saját kutatásának, lényegében rajong a saját terepéért, ami ebben az időszakban Budapest egykor a világtól elzárt külső kerülete, Békásmegyer.” (61. o.)

Az Auróra-telep azért is volt hiteles, mert a szereplőit embereknek kezelte, akiknek emberi problémáik és kilátástalan helyzeteik magukban hordozták a személyességet, teret engedtek a megértésnek. Békásmegyerben azonban, ahol az ominózus Mágneshegy is található, nem emberek laknak, hanem kutatási alanyok és életúttörténettel rendelkező illetők, akik oly hálásak, hogy sírni tudnának, ha valaki meghallgatja őket. De ez a regény(?) annak ellenére, hogy tematizálja a meghallgatás hiányának a problémáját, folyton folyvást elköveti a saját maga által is felvetett hibákat: senki nem hallgatja meg a békásmegyerieket, mindössze csak néhány ámulnivalóan elképesztő sztori és legenda marad róluk: a megfagyott kisállatból látomássá átváltozó nyúl alakja, a Mágneshegy köré szőtt modern-mitikus félelem és suttogás. Az ebből való kitörés lehetősége megreked egy tanulmánykötet mellékleteinek az oldalán, vagy egy kedélyes társadalomtudósi vacsoraasztal harmadik és negyedik pohár bora között: „A jelenlévőknek egy idő után az a benyomásuk támadhat, hogy bár az ott élők megszámlálhatatlanul sok nehézséggel küzdenek, mégis, az életük szebb és igazabb, olyannyira, hogy a tapasztalatlan hallgató szívében leheletnyi keserédes érzés, elvágyódás ébredhet fel, és Bogdán ilyenkor lendül bele igazán, felcsavarja a hangerőt, felugrik, gesztikulál, párbeszédeket játszik el, megelevenednek a szereplők, csodálatos emberek és megrázó történeteik, és a hallgatóságra szép lassan átragad a lelkesedés, míg végül úgy érzik, ők is el akarnak menni oda, részesülni akarnak ebből az élményből.” (136–137. o.)

Mindeközben pedig ez egy tudatos szöveg. Nagyon is tisztában van saját magával, a leírás súlyával és feladatával, az elmesélés felelősségével – ezért is olyan roppant mód idegesítő. Lehet, hogy az idegességem forrását egy hasonló meglátásában kell megtalálnom, mint Enikő jó pár New York-i terápiás ülést követően? „Tudom én, gondolta most megadóan az új Enikő, azért idegesít, azért irritál ennyire, mert hasonlít rám, vagyis én hasonlítok rá, még erre a szerencsétlenre is hasonlítok” (159. o.) – az olvasói idegesség szövegen végigvonuló jelenléte miatt arra kell következtetnem, hogy valami bennem úgy hasonlít erre a szövegre, akárcsak Enikő az anyjára és a nagynénjére. Meglehet, hogy a már emlegetett túlgondoltság és a túl sokat akarás a probléma: olyannyira metává válik a szöveg folyama egyesesetekben, hogy az már nevetségesen hat.

A főbb szereplők nagyrésze ír és lamentál az írás fölött. Börönd Enikő bevégezvén a tengerentúli karrierjét felvillanyozódva veti papírra a tökéletes könyv vázlatát a hazafele tartó repülőúton, amelyben a „magyarországi elnyomott, marginális csoportok bemutatásán keresztül fedezi fel (…) »a magyar népet«”, „Enikő ugyanis történeteket akart néven nevezhető szereplőkkel, magányos alakokkal, családokkal, szomszédokkal, gyűlölt ellenségekkel, háziállatokkal. Ezek az emberek a többség és egymás számára is láthatatlanok, őket fogja kérdezni Enikő” (45–46. o.) – micsoda ragyogó ötlet ez, Enikő! Köszönjük, hogy megkaptuk a néven nevezhető szereplőink magányosságát, családját, szomszédait, ellenségeit.

Réka, az egyetemi hallgató, akinek a fejezeteit egyes szám első személyben olvashatjuk egy darabig, regényt ír. Számára a hitelesség és a női nézőpont elfogadtatása jelenti az elsődleges kihívást: „Mivel nőként egy nőről írok, több dolog miatt aggódhatok, például hogy a majdani olvasók (…) a főszereplőt velem fogják azonosítani. Külön nehézséget jelent, hogy a történetben szerelem van, érzelmek vannak, a főszereplőnek lelki élete van, és emiatt az a veszély fenyeget, hogy a regényt majd könnyed nyári olvasmánynak tartják.” (81. o.) Valóban, Réka, fontos erre figyelni, még ha a szereplők szerelmei és érzelmei e túlzó figyelem után annyira lesznek jelentőségteljesek, mint egy kanál cukor egy hektoliter teában, szó sincs könnyed nyári olvasmányról. Réka még arról is beszél, hogy micsoda megpróbáltatásokkal jár az egyes szám első, illetve harmadik személy. „Ha azon aggódom, hogy a főszereplőm túlságosan hasonlít hozzám, akkor a harmadik személy mellett döntök. De aztán furcsán ironikussá válik a szöveg, és belekerül egy csomó felesleges mozdulat, amitől nyögvenyelős lesz, ha érted, hogy mire gondolok. (…) A szereplő biccent, meg néz, meg lép, meg vigyorog. Aztán egy idő után elegem lesz ebből az egysíkú hangból, és úgy döntök, az első személy igenis többet kínál, hogy mélyebbre, előbbre jutok majd vele, és nem érdekel, bevállalom a hasonlóságot. De aztán ennek is mintha csak korlátai lennének. Az első személyről lépten-nyomon kiderül, hogy csupán úgy tűnik, mintha őszintébb, személyesebb lenne, de valójában ugyanúgy műsor az egész” – mondja Réka (135. o.), mikor még jelen van. A szöveg is fejezetről fejezetre váltogatja az első és harmadik személyű elbeszélést egészen addig, míg Réka felszívódik ebben a történetben, eltűnik egy békásmegyeri ruhásszekrény ajtaja mögött, és onnantól kezdve a szereplők már nyugodt szívvel biccenthetnek, nézhetnek meg vigyoroghatnak.

Enikő nagynénjét, Zsókát (aki próbál kitörni a hajdan sikeres rendszerhű ifjúsági regényeket író anyja, Renée árnyékából) teljesen meghatározza az első könyvének a megjelentetése, folyamatosan csak a szövegről, a korrektúráról, az oldalak sorainak szellőségéről, a szerzői portréról stb. beszél. Ezen kívül a kommunikációját nagyban befolyásolja, hogy a feléje irányuló közlések nagyrésze mögött az élete sikertelenségét és kiteljesítetlenségét célzó támadást fedez fel, erre a vélt támadásra replikaként pedig megint az írás mint asztalra letétendtő teljesítmény jön válaszként részéről. A létezés feltétele Zsóka esetében az íráshoz, a szöveg sikerességéhez, a befogadókhoz való eljuttatáshoz kapcsolódik.

Bogdán a békásmegyeri kutatásairól szociográfiai jellegű tanulmányok tömkelegét írja, áradozva beszél az életútinterjúkról, amelyek oly sok mindent tárnak fel a békásmegyeri néplélekről az általuk elmesélni kívánt kiragadott élethelyzetek segítségével. Enikő könyvének ideájához képest Bogdánnál éppen mindenki nem tud megszólalni, a reprezentatívnak tekintett beszélők mégis próbálnak képet festeni a valóságról, amelyben élnek. A Mágneshegyben is így működik a dolog: a nézőponttal rendelkező szereplők próbálnak átadni egy szeletet a valóságukból, ahol a származás, életpálya és életkörülmények ellenére ugyanúgy a magányosság és a megmagyarázhatatlan félelem a rekurzív elem. A nézőpontok sűrűjében azonban nem tud elég hangsúlyossá válni ez a kreált ellenségtől, az ismeretlen idegentől való félelem annak ellenére sem, hogy a kötet címét adó hegynek az eredetmondáját is ez hívja életre.

Fontos az, hogy a Mágneshegyben folyamatosan felmerül a recenzió elején említett témák és problémák tömkelege mellett az elbeszélés, elbeszélhetőség, hitelesség és ábrázolhatóság problémája is. Ez a túlzott figyelem és monitorozás viszont inkább árt a szövegnek, mint használ: mintha egy járni tudó ember addig figyelne arra, hogy a lépései hogyan követik egymást, amíg a lábai összecsuklanak alatta. Márpedig Mán-Várhegyi Réka nagyon is tud járni, korábbi novelláskötete bizonyítja, hogy milyen kiváló járókelő ő, de lehet, hogy a lábai helyett az útra kellene koncentrálnia.

Mert így mindössze csak az marad meg benyomásként, hogy olyan ez a könyv, mint egy ígéretekkel teli péntek este. Végig azt hiszed és várod, hogy történni fog valami. Minden jel arra mutat, hogy valami izgalmasnak és fontosnak nézel elébe. Minden mozdulatban benne van a potenciál, hogy ez lehet a heted/hónapod/éved estéje. És mikor hazaérsz reggel négykor, akkor csak a nikotintól sárga ujjaid és a cipőfűző kibogozásának a nehézkessége mutatja, hogy eltelt az éjszaka – de amúgy minden ugyanolyan értelmetlen, mint az első korty sörnél.

Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy, Magvető, Budapest, 2018