A Kossuth tér alatt a tengerpart homokja

A Kossuth tér alatt a tengerpart homokja^[1]

Van valami a levegőben, mondja először még csak magának az egyszeri tüntetésre induló. Aztán megérkezik a Jászai Mari térre, és mondja az ismerősöknek is, akik mély egyetértéssel bólogatnak. A reggeli fórumon már nem mondja, de egyre biztosabb benne, majd ahogy követik egymást az események, majdnem el is felejti. Annál nagyobb a katarzis, amikor pár órával később a rendőrsorfal felé rohanva újra eszébe jut, majd a hirtelen megnyílt tér mámoros tágasságában már bizonyos: van valami a levegőben, valami új, valami reményteli. A Kossuth tér elfoglalása utáni spontán fórumon pedig majdnem ki is tudja mondani, hogy micsoda.

Persze azt is le kell szögeznünk, hogy bármilyen kézzelfogható eredménytől továbbra is fényévekre vagyunk. Legnagyobb sikerünk az impotens tüntetői attitűdre mért csapás, ami bár nem kevés, ettől még szerdán ugyanolyan bárgyú és cinikus vigyorral fogadták el a rabszolgatörvényt, mintha semmi sem történt volna, sőt. Ezért először talán érdemesebb Kósa Lajos indítványának részleteiről, rejtettebb intencióiról beszélnünk, hiszen a levonható tanulságok is élesebbek lesznek a gyalázat megértése után.

Ez az aljas és embertelen törvény, amely bevezette a mostani 250 óra helyett a 400 órás túlórát, a gyakorlatban akár 6 napos munkahetet is eredményezhet, az így ledolgozott órákat pedig elég 36 hónappal később kifizetni a dolgozóknak. A törvény ugyan a munkavállaló beleegyezéséhez köti a túlórák elrendelését, a gyakorlatban azonban nincs arra biztosíték, hogy valóban élhet ezzel a jogával, hogy ehelyett nem a félhivatalos sutyorgás egyenlőtlen viszonyaiban és torz(ítható) informalitásában újratermelődő autoritás juttatná érvényre a munkáltató és a profit akaratát.

Az intézkedés egy lefelé tartó árversenynek a része, a tét pedig nagy a kormánypárti politikusok és nemzetgazdászaik számára: melyik országba viszi a tőkét a multi? A kormány all-int mondott a kelet-európai országok vezetőinek a kártyapartijában: jelentősen gyengíti a munkajogokat, szembemegy az EU-s munkajogi előírásokkal, összeszerelő üzemmé alacsonyítja le az országot. A lépés nem csak abba az uralkodó narratívába illeszkedik bele, miszerint ez az eset is a kormánypárt emberképéről és hataloméhségéről ad tanúbizonyságot, de egy strukturális keretben is elhelyezhető: ahogy a gazdasági centrumhoz tartozó országokban (mint pl. Nagy Britannia vagy Németország) a munkavállalói jogok erősödnek és a munkásmozgalom egyre több eredményt ér el, úgy pótolja a nagyvállalat a kieső profitot a félperiférián és a periférián. Miközben a legnagyobb német szakszervezet, a fémipari munkások szakszervezete kiharcolja a 28 órás munkahetet, az olyan, alacsonyabb gazdasági fejlettségű uniós országok, mint Magyarország, gyengítik a munkajogokat, befagyasztják és alacsony növekedési pályára állítják a béreket.

A szombati tüntetés újszerűségét a Hallgatói Szakszervezet és a Szabad Egyetem által szervezett fórumok adták. A szervezet annak a több hetes hallgatói együttműködésnek és spontán koalícióépítésnek az intézményesülése, amely többek között kiállt a társadalmi nemek tanulmánya szak megszüntetése, a Corvinus privatizálása és a CEU elüldözése ellen, egy hétre elfoglalta a Kossuth teret, ahol Szabad Egyetem előadásai, közösségi programjai és szolidaritási akciói ráébresztettek bennünket egy újfajta közösség létrehozásának szükségszerűségére. Ennek jegyében szombat reggel a Jászai Mari téren szervezetten, hangosítással, a CEU-tól kölcsönzött székek között cserélt eszmét munkás, diák és nyugdíjas. Szinte mindenki saját helyzetéből kiindulva, és azt értékelve mesélt a rabszolgatörvényről: miért van itt, hogyan érinti, mit gondol róla. Szó esett az önszerveződés szükségességéről, az egyetemen belüli hierarchikus viszonyokról, a diákok leterheltségéről, a szolidaritásról, a munkavállalók nehézségeiről. Különleges érzés volt egy térben tapasztalni a különböző társadalmi csoportok között létrejövő szolidaritást és koalíciós igényt, mintha a megosztott, mesterségesen érdekcsoportokra felosztott, eltérő és egymással hierarchikus kapcsolatban álló értékekkel, szocializációs háttérrel rendelkező emberek felismerték volna azt, hogy, ha együltő helyükben nem is tudják áthidalni az összes különbséget, amit a rendszer közéjük ékelt, felszámolni az összes pozíciót, amikben élni kényszerülnek, mégis egy hajóban eveznek és mindannyian érzik az elnyomást.

A menet a fórum után, 11-kor indult el (kis kitérővel) a Kossuth tér irányába. Valahogy érezhetően más, a farkasordító hideg ellenére is forróbb és indulatosabb volt a hangulat, mint ez korábban megszokott volt. Az arcokról, a zajokból, az atmoszférából egyértelművé vált, hogy ezúttal nem fővárosi középosztálybeliek szervezték a tüntetést a saját partikuláris társadalmi problémáik kontextusában, akikhez jobb híján csatlakoztak a marginalizáltabb társadalmi csoportok tagjai is: a rendszer, a rendszerváltás és az Orbán-kormány politikájának a valódi vesztesei. Szimbolikusan megfordult a viszonyulás iránya: a hosszú ideje kizsákmányolt, lealacsonyított, megalázott széles társadalmi rétegek képviselői váltak a tiltakozás alanyaivá és ebbe csatlakozott be a középosztály, az értelmiség, a politikai pártok. Az eredmény pedig egy látványosan erőteljesebb, lendületesebb és radikálisabb közösség bármely közelmúltbeli tüntetéshez képest.

A demonstráción a legkülönbözőbb szakszervezetek és érdekvédelmi szervezetek képviseltették magukat, a felsorolás teljességének igénye nélkül: a Vasas Szakszervezet, az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés, az Oktatói Hálózat, a Hallgatói Szakszervezet, a Liga Szakszervezetek, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete, a Magyar Orvosok Szakszervezete, a Magyar Köztisztviselők, a Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezete, a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma, az Audi Hungária Független Szakszervezet. Utóbbiak a párizsi eseményekkel szolidaritást vállalva sárga mellényben érkeztek Győrből, buszokkal. A Vasasok és az Audi dolgozók óriási zajt csaptak dobokkal és sípokkal, a CEU-s Rythm of Resistance a hallgatók rigmusait és skandálásait kísérte. A zászlók, a molinók és a transzparensek ugyan megkülönböztették a tüntetésen résztvevő különböző csoportokat, mégis egységes képet alkottak. A tudósítások szerint a résztvevők tízezren lehettek, ami talán túlzás lehet, de a több szempontból is hűvös időszak ellenére valóban sokan mozdultak meg.

A menet az Alkotmány utcában megállt. A lezárt Kossuth tér előtt felállított színpadról hosszabb és rövidebb, dühösebb és enerváltabb beszédek is elhangoztak, de leginkább a várakozás gyomortájon érezhető feszültsége maradt meg belőlük: ha a felszólalók befejezik, valaminek történnie kell. A rendezvény formális lezárásakor a szervezők bejelentették, a tüntetés hivatalos része véget ért, és békés távozásra szólították fel az egyre indulatosabb tömeget, de a folytatás ténye ekkor már egyértelmű volt. Ami eddig váratott magára, Komjáthi Imre eksztatikus felszólításában hirtelen manifesztálódott: be a térre! Az ott maradt emberek megindultak, neki egyenesen a rendőrsorfalnak. A dulakodás közben tüntető és rendőr arca szinte egymáshoz ért, így nem lehetett nem észrevenni a jellemzően fiatal rendfenntartók arcára kúszó szégyenpírt a „rendőr is dolgozó” és a „bűnözőket védtek!” rigmusok skandálása közben. A fél órás közelharcban néhány tiltakozó (köztük Komjáthi) és egy rendőr is könnyebben megsérült, őt a körülötte álló tüntetők segítették fel. A következő pillanatban pedig már át is törtek, hogy az ország főterére vigyék a tüntetés szimbolikáját. A Kossuth téri térkövek alatt ott volt a tengerpart homokja.

A Hallgatói Szakszervezet az elfoglalt téren a lassan oszladozó tömegből az embereket a zászló alá hívta, hogy az elhalkuló „mocskos Fidesz!” és a „Viktátor!” rigmusok helyett egy közös beszélgetés legyen a zárszó. A parlament előtti zászló alá gyűlt pár száz ember spontán kibomló párbeszéde a bizonyíték, hogy akkor is beszélni fogunk, ha senki sem kér rá, ha épp nehezen találjuk szavainkat, és akkor is, ha közben hajunkban lassan keményre fagy az izzadság.

A szombati demonstráció a kezdete lehet annak a folyamatnak, amely során visszafoglalhatjuk a politikát és az önszerveződést az elidegenült és elidegenítő politikai elittől. Nem véletlen, hogy pár kósza EU-s zászlótól eltekintve a fókusz a saját élettereink visszafoglalásán, alakításának szükségszerűségén, és a közös életünket akaratunk ellenére szervező-irányító tényezők elutasításán volt. A tüntetés felismerése annak, hogy csodavárás helyett a saját kezünkbe kell, hogy vegyük a sorsunkat. Nem arról van szó, hogy a politikai pártoknak ne lenne esszenciális szerepe az eljövendő változásban, de addig sem fogunk velük együtt dagonyázni a semmittevésben. Itt az ideje, hogy az emberek maguk fejezzék ki a véleményüket, maguk váljanak szimbolikusan a legújabb fejedelemmé^[2], a pártok pedig ezt a folyamatot segítsék a gyakorolt előjogaikkal, a megfogalmazott üzeneteket és értékeket illeszék be a saját tevékenységükbe, erőforrásai legyenek a változásnak és ne csak szószólói. Komjáthi Imre ezt a szimbolikus és nagyon fontos lépést tette meg akkor, amikor felindultságában felrohant a színpadra, a Kossuth térre szólította az embereket és nekirohant a rendőrsorfalnak. A demonstráció, a tér elfoglalása az első lépés lehet, amit a valódi, tehát közös és emberséges politika megjelenése követhet ott, ahol a legjobban fáj a hatalomnak: a termelési folyamatban. Induljon a sztrájk!

Tóth Fruzsina fotói.

^[1]  Under the paving stones, the beach – falfestés, Párizs 1968 május ill. Konok Péter fordítása: a mindennapok szürke aszfaltja alatt valahol mindig ott van a tengerpart valóságszagú homokja.

^[2] Antonio Gramsci: Az új fejedelem – Jegyzetek Machiavellihez