Kae Piller versei

Az eredeti szöveg a következő oldalon olvasható. You can access the original poem here

Őszinte válasz a kérdésre, hogy biztonságos-e, ha egy lány egyedül stoppol

Igazából mit vártok, szerintetek mit fogok erre mondani? Persze, azt mondom majd, igen, biztonságos.

Igen, anya. A statisztikák szerint sokkal valószínűbb, hogy egy osztálytársam fog bántani, egy ismerős, egy barát, vagy akár a szerelmem, mint egy idegen ember. Amúgy te mindenkinél jobban tudod, hogy ösztönökkel jöttem a világra, amelyekben bízhatok, és ha hallgatok rájuk, akkor soha nem kell megtudnom, milyen szembenézni a veszéllyel, soha nem kell megtudnom, milyen menekülni.

Elsa Flores, Maiden (1985)

És igen, húgom, közösek bennünk ezek az ösztönök, istennők vannak bennünk, és az enyém megtanított arra, hogyan változtassam az országutat vörös szőnyeggé, a vizet borrá és whiskyvé, ő kővé tudja változtatni az ellenséget egy puszta pillantással.

És igen, kedves sofőr. Hogyne érezném magam biztonságban, mikor a világ tele van jóindulatú emberekkel – amilyen te vagy, például. És különben is, persze csak így elméletileg, ha éppen veszélyes helyzetbe kerülnék, hát nézd csak, milyen fegyvereket hordok magamnál, itt a kocsid anyósülésén.

Az egyedüli személy, akinek nem mondok igent, az én vagyok. Semmi értelme hazudni, ha magamnak teszem fel a kérdést, hogy biztonságos-e, ha egy lány egyedül stoppol, valahányszor csak kihalászok a kukából egy darab kartont, és kézbe veszem a vastag filcet, mintha az lenne a világ legerősebb és legtörékenyebb lándzsája, és úgy írom fel a városok nevét, mint valami lottószelvényekre, és el sem tudom képzelni, hogy mi történhet, ha egyszer a rövidebbet húzom.

Az első eset, hogy egy sofőr szexet akart, mikor stoppoltam, egy török kamionsofőr volt Zágráb és Belgrád között. Még csak 100 km-t mentünk, és azt kéri, sexy, és megint azt kéri, sexy, újra és újra sexy. Egyedül vagyok egy kamion fülkéjében egy idegen férfival, aki szexet akar. Lehet, hogy abban a pillanatban félnem kellett volna, hogy minden figyelmeztetés, amit csak úgy félresöpörtem, mint valami mítoszt, most valóra válik – vajon elrabol, megerőszakol, meggyilkol, vagy magamra hagy a kihalt útszélen? Nos, egyik sem következett be. Nem rabolt el, nem erőszakolt meg, nem gyilkolt meg, és nem is féltem. Csak rámutattam a következő megállóhelyre, 2 km-re lehetett lennebb az úton, és megkértem, hogy tegyen le ott.

Látjátok, ez volt az első eset, hogy egy sofőr szexet akart, mikor stoppoltam, de nem ez lesz az utolsó; és nem ez volt az első eset, hogy valaki ránézett a testemre, és nem látott mást, mint egy árucikket, meg hogy félreértettem valakinek a gesztusait, azt hittem, kedvesség, pedig csak egyfajta valuta volt. A férfiak, akik tényleg bántottak, nem random kamionsofőrök voltak, és soha nem tanítottak meg arra, hogy tartsak a sofőröktől, de ők is ugyanazt a nyelvet beszélték. „Hát nem voltam jó hozzád?” „Nem voltam elég kedves?” „Adtam neked valamit, és most te is adj nekem valamit cserébe.”

Megtanultam úgy nézni a testemre, mint egy aranybányára, de ettől soha nem éreztem magam gazdagnak, csak félni kezdtem a csákányoktól. Ettől a kapitalista sivatagtól megtanultam, hogy valami csak addig értékes, amíg el lehet cserélni, lehet vele üzletelni, vagy el lehet adni. De hadd jegyezzem meg, ez nem igaz. Ez alatt a bőr alatt nincsenek drágakövek, csak húsból vagyok, meg csontból, csillagporból vagyok, ami azt jelenti, hogy elfújhat a szél. Ez az elme sérülékeny, ez a szív sebezhető, és csak eddig tart, hogy ez a test meg tudja védeni magát.

Az első tíz stoppolós utamon voltam túl, és már megtörtént, hogy valaki szexet akart tőlem. Az első tíz egyetemi napomon voltam túl, és már megtörtént, hogy meghívtak egy buliba, ahol a színes koktélok ingyen vannak a gólyalányoknak. Az első tíz alkalom után, hogy valakivel osztoztam egy ágyon, már megtanultam, hogy milyen nemet mondani, és megtanultam, hogy milyen újra és újra és újra nemet mondani, és megtanultam, hogy milyen, ha ez sem elég. Ezen a világon soha nem szenvedtem hiányt olyan helyzetekből, amikor félhetek, de a túlélés egyetlen módja, hogy folytatom az életet itt.

Ausztriában vagyok egy kamionos pihenőhelyen, amikor egy idősebb nő odajön hozzám, a hangjában egy egész életen át hordozott aggodalommal. „Őrült lány”, mondja, törve az angolt. „Hát nincs neked Angst[1]?”

Most az igazat akarom mondani neki, hogy igen, őrült vagyok, de az őrület csak egy értelmes válasz egy értelmetlen helyzetre, és már azelőtt tele voltam szorongással, hogy ismertem volna az „erőszakkultúra” vagy „patriarchátus” szavakat, hogy megmagyarázhassam, miért is félek. Meg akarom kérni, hogy meséljen arról, amikor ő félt, de túllépett rajta, meg akarom kérni, hogy meséljen arról, amikor félt, és nem lépett túl rajta, meg akarom kérni, hogy fogja meg a kezemet, és imádkozzon az utamért, ha ezt szokta csinálni, vagy, ha ezt nem szokta, akkor csak arra akarom kérni, hogy fogja meg a kezemet.

De anyámat látom a szemében, és nem szeretném, ha aggódna értem; amúgy sem tudok németül. „Minden rendben”, hazudom, „Nein Angst. Danke.”

Co se stalo s Lukašem[2], avagy Kisfiúknak

Nyári táborban vagyunk, és a hatéves kisfiaim igazából kölyökkutyák. Birkóznak és összebújnak és birkóznak és összebújnak és birkóznak és összebújnak és szaglásznak és összebújnak és birkóznak, amíg egy összegubancolódott gomolyag nem lesz belőlük a földön. Feladtam, hogy kibogozzam őket; nem lehet szétválasztani, ami ilyen meghitten együtt van.

A hétéves kisfiaim órákon keresztül tudnak beszélgetni a legjobb barátjukkal; a Minecraftről meg a Star Warsról meg pokemonokról meg a nindzsákról, fogalmam sincs, hogyhogy nem fogytak még ki a mondanivalóból, de abban a pillanatban, ahogy szétválnak, máris azt kérdezik, hogy mikor találkozhatnak újra a legjobb barátjukkal. Azt hiszem, az ilyen mély barátság végtelen.

A nyolcéves kisfiaim megfogják egymás kezét, amikor sírnak, mert felhorzsolták a térdüket, megfogják egymás kezét, amikor sírnak, mert honvágyuk van, megfogják egymás kezét, amikor sírnak, mert valaki megbántotta őket, és öleléssel békülnek ki.

A kilencéves kisfiaim még mindig a plüssállataikkal alszanak el, amiket egy egész évtized koptatott, és a másik vállára hajtják a fejüket, amikor együtt olvasnak egy könyvből.

A kislányaim hajfestéket hoztak magukkal a táborba. A tízéves kisfiúk odarajzanak az ajtajukhoz, hogy ők is kapjanak egy piros, zöld, lila fürtöt a hajukba. Aznap este a diszkónkban két fiú együtt táncol egy lassú számra – de csak nagyon kicsit, aztán kuncogva szétszaladnak a teremben.

Lefekvéskor minden gyereket megkérdezek, hogy ölelést vagy pacsit szeretne. Ezt eleinte csak a lányoktól kérdeztem, mert azt feltételeztem, hogy a tizenegy éves kisfiaim soha nem választanák az ölelést; legtöbbször nem is azt választják, de a szemük felcsillan, amikor pacsit kérnek. A hét vége felé néhányan megölelnek. Magamhoz szorítom őket. Nem akarom elengedni őket. Nem engedhetem ki őket ebbe a világba.

Minden kisfiam egy-egy kis csomag gyengédség, a szívük aranyból van, a barátságuk gyémántból. Az én kisfiaim gondoskodóak, együttérzőek, és támogatják egymást. Órákon keresztül beszélgetnek a legjobb barátjukkal, játékokról, mesékről, félelmekről és titkokról.

Nem értem, hogy ez a világ hogy tudja még az ilyen barátságokat is szétszakítani, miért töri össze ezeket a szíveket, miért gyilkolja meg az én kisfiaimat. Nem értem, hogyan lehetséges, hogy ezekből a kisfiúkból hogy lesznek olyan kamaszok, akik egymást nyálasnak nevezik, és azt mondják, „ne legyél buzi”, ahelyett, hogy „szeretlek”, olyan felnőttek, akik elfelejtették, hogy milyen egy ölelés, elfelejtették, milyen megosztani valamit, elfelejtették, milyen támogatni egymást.

Már nem vagyok a nyári táborban. Egy olyan világban vagyok, ahol a kislányok vihognak, a kisfiúk pedig szégyellik megfesteni a hajukat: a felnőtt kislányok világában, amibe a traumák nevelték bele őket, és a felnőtt kisfiúk világában, akiknek kitépték a szívüket. A szenvedés, a pusztítás, az elszigetelődés világában vagyok, egy olyan világban, ahol a legtöbb erőszakos cselekedetet férfiak követik el, és egyre több fiú lesz tizenéves kora vége felé öngyilkos. És őszinte leszek, nem hiszem, hogy valaha is találkoztam volna egy olyan férfival, aki úgy szereti a legjobb barátját, mint az én kisfiaim, de a kisfiaimban elég szeretetet láttam ahhoz, hogy megmentsék a világot.

Kincsként kell őriznünk ezt a szeretetet, ápolnunk kell ezeket a barátságokat.

Magunkért.
Egymásért.
A világért.
A kislányainkért.
A kisfiainkért.

A kicsi Tobiasért, aki hétéves; éjszakánként kinéz az ablakon, a csillagokról és a bolygókról beszél. A szobában mindenki őt hallgatja. Slava megdicséri, hogy mennyi mindent tud.

A kicsi Tomért, aki kilencéves. Nem szeret úszni, de a víz széléről figyelmesen nézi a kidobós labdajátékot, és néha összenéz a barátjával, Milošsal, hogy ellenőrizze, még hány élete maradt.

A tízéves Jaráért és Laďáért, akik utolsónak maradtak a pályán egy verseny döntőjében. Tiltakozásuk jeléül leülnek a földre: „Nem fogok a legjobb barátom ellen versenyezni” – közlik velem komolyan.

A nyolcéves Lukašért, aki hajlamos ordítozásrohamokban kitörni és szétdobálni a holmikat. Kicsit külön ültetjük a többiektől, és húsz perc múlva valaki megérinti a könyökömet. A legjobb barátja, Artur nem feledkezett meg róla. „Co se stalo s Lukášem”, kérdezi. Mi történt Lukášsal?

És a tizenegy éves Davidért, aki minden este az ölelést választotta, legutolsó este két ölelést kért, a vonatúton hazafelé három ölelést; amikor az apja érte jön az állomásra, David visszautasítja az ölelésemet, és helyette pacsit kér.

Co se stalo s Davidem?
Co se stalo s Arturem?
Co se stalo s Milošem?

Mi történik majd a kicsi Tobiasszal, a kicsi Láďával, a kicsi Slavával, a kicsi Tomíkkal, a kicsi Jarával, mi történik az én kisfiaimmal, ha kiengedem őket ebbe a veszélyes világba.

Felnőtt kislányok: gondoskodnunk kell ezekről a fiúkról, gondoskodnunk kell a barátságaikról, számítanak ránk.

És felnőtt kisfiúk: most már tudom, mire képes a szívetek. Öleljétek meg a legjobb barátotokat, mondjátok el neki, hogy szeretitek, és kérdezzétek meg, hogy érzi magát. Ragaszkodjatok ehhez a gyengédséghez, tegyétek a meghittséget, a gondoskodást, egymás támogatását ünnepelt dolgokká. Gondoskodjatok ezekről a kisfiúkról, gondoskodjatok a barátságaikról. A kisfiainknak szükségük van rátok; nélkületek nem tudják megmenteni a világot.

Carlos Almaraz, Cowboys (1987)

[1] Angst = félelem (német)
[2] Mi történt Lukašsal? (cseh)

Kae PILLER (*) orosz-amerikai utazó, aktivista és performace-költő. A prágai Spit it out! költészeti kezdeményezés alapítója, amelynek rendezvényein bárki átveheti a mikrofont, hogy megossza szövegeit, gondolatait a többi résztvevővel. Eddig megjelent kötetei: The Patient Has No Friends és Unicorn Tears. Verseiben a szeretettel, a traumával és a világ útvesztőjének bejárásával foglalkozik. Ha Kaet keresed, valószínűleg éppen valamerre tart: utazik, nyelveket gyakorol, minden nap tanul valami újat.

ANDRÁS Orsolya (*1991) Szatmárnémeti. Mindenek: nővérek, levelek, süni. Semmik: Paul, tenger, Strada Fericirii.