Nem szuszog, nem mozog, helyt áll! A válság és a karantén tőkésítése
A jelenlegi fázisban háromféle reakciót vagy hatást látok a koronavírus okozta válságra. Mielőtt ezekre rátérnék, állapítsuk meg, hogy a válság gazdasági szintje korántsem jelenti – egyelőre! – azt, hogy a tőke logikája fölfüggesztődne – bár sokan ábrándoznak erről. Ellenkezőleg: amit a válság „kezelésének” hívnak, az a legtöbb esetben nem más, mint a válság tőkésítése. Tőkésítésen természetesen nem pusztán a gazdasági többletérték kisajtolását értem, hanem emellett a válság technológiai, politikai-kormányzati és kulturális transzformációját. A tőke a lehető legrövidebb definíció szerint: olyan társadalmi viszonyok összessége, melyek objektív kényszerként uralkodnak a társadalmi interakciókon, meghatározzák azok „értelmét”, legyenek ezek anyagi, intézményi vagy éppen egyéni-pszichológiai folyamatok. Ez azt jelenti, hogy bármi, ami ezeken a társadalmi viszonyokon kívülről éri a társadalmat, legyen az például egy vírus, csak úgy válhat „kezelhetővé”, ha beépül ezekbe a viszonyokba, tehát ha tőkévé válik. Látni fogjuk, hogy a COVID-19 maga is tőke, mert mindenki azon van, hogy tőkésítse. Lássuk tehát a hatásokat.
1.
Az eddigi legjobb gazdasági elemzés szerint a válság alapvetően két irányba fog hatást gyakorolni. Először is azokban az ágazatokban, ahol ez lehetséges, fölértékelődik a távmunka vagy otthonról végezhető munka. A válság körülményei között, amikor a vírus terjedésének gyakorlatilag egyetlen módja a szociális távolságtartás fokozása, a távmunka egyértelműen pozitív áthidaló megoldásnak tűnik. A közgazdász szerint azonban: „A távmunka, szögezzük le, a munkavállalóknak nem jó. Ez nem jelenti azt, hogy egyes egyéneknek ne lenne jó. Ez azt jelenti, hogy a távmunka olyan költségeket terhel a munkavállalókra, különösebb kompenzáció nélkül, amelyek alapesetben a vállalatot terhelik. A távmunkában dolgozó alkalmazottnak a vállalat ad informatikai eszközöket és fizeti az internet-hozzáférést, ugye? Nem feltétlenül. Fizeti a vállalat az otthoni többletfogyasztás (fűtés, vízhasználat, áramfogyasztás) költségeit is, nemde? Hát, nem igazán. Sőt, a vállalat kompenzálja az étkezési költségnövekedést, amely a napi menüt olcsóbban előállítani képes munkahelyi étkeztetés és az otthoni étkezés magasabb egységköltsége között van? Oh wait!, aki otthon dolgozik, az úgyis magának főz – ki nem fizetett háztartási munka (lásd még reproduktív munka) –, takarít, stb. A távmunka számos, korábban a vállalat által viselt költséget (takarítás, rezsiköltségek, internet költsége, stb.) terhel a munkavállalóra úgy, hogy közben a bér (e költségek ellentételezése okán) nem emelkedik.”
A másik alapvető gazdasági válsághatás, hogy a vállalatok az eddiginél is erősebben motiváltak lesznek a robotizációra, automatizációra, ami az élő munka technológiával való kiváltását jelenti. Az élő munka és a gépesítés versenyeztetése mindig is alapvető tendenciája volt a tőkés termelésnek, a technológia hasznosítása soha sem volt független a tőkétől, ezért a technológiáról ajánlatos mindig a tőkeviszony keretei között gondolkodni. Az automatizáció magas fejlettségi foka már a jelenlegi válság nélkül is fölvetette a kérdést, hogy amennyiben ilyen ütemben halad a termelés technologizációja, a föld lakosságának igen nagy része válik munkanélkülivé, sőt már jelenleg is óriási az a globális embertömeg, amelynek nincs és soha nem is lesz munkája a tőke-munka uralkodó kontinuumán belül. A vírus kiváltotta válsághatás a tőke-munka viszony szempontjából „fölösleges”, mert gépi termeléssel helyettesíthető populáció növekedését fogja előidézni, hiszen sokkal egyszerűbb „okos” technológiával termelni akkor, amikor az élő munka alkalmazása egyszerűen fertőzésveszélyt jelent és növeli a vállalatok biztonsági, higiéniai, egészségügyi költségeit. „A járvány miatt felgyorsuló munkahelyi automatizáció, robotizáció, a mesterséges intelligencia alkalmazásának felgyorsulása tehát rövid távon bizonyosan növekvő munkanélküliséghez vezet (ez az optimista forgatókönyv), de az is könnyen elképzelhető, hogy egy sokak által hosszabb távra prognosztizált problémakör, a tartós munkafelesleg problémakörének megtapasztalását hozza belátható közelségűvé.”
A várható gazdasági hatások tehát nem pusztán a munkanélküliség növekedése és a munkavállalók kiszolgáltatottabbá válása irányába mutatnak. Hanem egyrészt kedveznek azoknak az „innovációknak”, amelyek a tőke-munka harcában a tőke hosszú távú túlélőképességét biztosítják a munka és a munkavállalók kárára; a kapitalizmus megújul a válság körülményei között, például úgy, hogy a válság okozta veszteséget és költségeket az eddigieknél is erőteljesebben terheli rá a láthatatlanná tett reproduktív munka szférájára. Másrészt égető közelségűvé hozhatja egy olyan, dominánsan munkátlan társadalom kialakulását, mely mindaddig nem a munka kényszerjellege alól való – egyébként kívánatos – felszabadulást, hanem a kiszolgáltatottság növekedését jelenti, amíg a jövedelemhez való hozzáférés és egyáltalán a társadalmi integráció egyértelműen a tőkével vagy munkával való rendelkezéshez van kötve. Röviden: ha a létfenntartás egyfelől csak munkával (tágabban: a tőke-munka kontinuumába való integrációval) lehetséges, másfelől meg, a technologizáció miatt, egyre kevésbé van/lesz szükség emberi munkára, akkor elhalaszthatatlannak látszik a társadalmi integráció, termelés és szolidaritás alternatíváinak intenzív keresése, amire egyébként a társadalmi termelés rutinját megakasztó jelenlegi válság elvben alkalmat is kínál.
2.
A reakciók második szintje politikai jellegű. Nevezetesen arról van szó, hogy a politikai hatalom birtokosai politikai tőkét igyekeznek kovácsolni a válságból. Talán a legkirívóbb példa erre a régióban a magyarországi kormány, amely néhány héttel ezelőtt még – példás fölkészületlenséggel – föltehetően arra számított, hogy a vírus „magától elmúlik”, ezért azon ügyeskedett, hogy a vírus kiváltotta lakossági pánikból, félelemből és szorongásból kifogja a szelet, és szokásos menekültellenes „agendájába” terelje a közhangulatot. Mára azonban a kormány a válságra hivatkozva a parlament – egyébként eddig is szimbolikus – működésének felfüggesztésére és rendeletekkel történő kormányzásra kapott felhatalmazást; tehát gyakorlatilag meghatározatlan idejű felhatalmazást a diktatúrára, a népképviselet intézményei hatályon kívül helyezésének ugyanis ez lenne a böcsületes neve. Hogy indokolt-e mindez vagy nem, azon lehet ugyan okoskodni, de ez politikai ténynek tűnik.
Jegyezzük meg ugyanakkor, hogy az ilyenkor szokásos vita arról, demokrácia-e még a diktatúra vagy diktatúra-e már a demokrácia tévútra vihet – bár persze nem jogosulatlan, sőt! –, amennyiben nem vesszük figyelembe, hogy a kapitalizmus viszonyai között a demokrácia mindig is a vagyonos politikai osztály különböző frakcióinak uralmát jelenti. A parlamenti demokrácia – még ha a demokrácia eszméje elvben túl is mutat az osztályuralmon – tőkés viszonyok között gyakran csak elleplezése annak, hogy a politikai képviselet „joga” megszerzésének feltétele az ehhez az osztályhoz tartozás. Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor politikai karrierje, a rendszerváltás, a NER, a „nemzeti” és a „nyugati” oligarchák, tőkések harca az elmúlt években tökéletes illusztrációja annak, hogy a politizálás tétje gyakran az, hogy a tőke hogy váltható politikai hatalomra, a politikai hatalom pedig tőkére. A választásokon a tét, hogy a tőke melyik frakciója uralkodjon; ezeket a tőkefrakciókat öltöztetik „nemzeti”, „baloldali liberális” vagy másféle mezbe. Világos, hogy a diktatúra a tőkefrakciók demokráciának álcázott egyezkedéséhez képest szintlépés, durva aberráció, hiszen az előbbi esetében sokkal nagyobb az esélye annak, hogy kialakulnak és fennmaradnak a szabadság rései. Az elleplezett osztályuralmon alapuló parlamenti demokrácia és a szintén elleplezett osztályuralmon alapuló diktatúra azonban szorosabb rokonságban állnak egymással, mint a parlamenti demokrácia és valamely, a tőke szupremáciájának korlátozását célzó gazdasági demokrácia…
A válság politikai tőkévé változtatásának a körébe tartozik a (többek között például a romániai vagy franciaországi) kormányok reakcióinak azon sajátossága, hogy a válságra a háborús helyzetre jellemző retorikát és jogi eszköztárat vetnek be, és a „szükségállapotra”, a „háborús helyzetre” hivatkozva fokozzák a rendőri és katonai készültséget, felügyeletet. Valami egészen perverz pszichológiára apellálva a kormányok olykor azzal indokolják az utcai rendőri vagy katonai jelenlét fokozását, hogy ez állítólag növelné „a lakosság biztonságérzetét”. Erősen kérdéses, hogy azt fokozza. A katonai retorika további komplementer eleme a héroszképzés: az áldozatvállalás eseteit „hősöknek” kiáltják ki, növekszik az individualizált „helytállás”, „áldozatvállalás” és „fegyelem” értéke a morális piacon. (Nem mintha nem létezne tényleges helytállás, áldozatvállalás és fegyelmezettség is…)
A helyzetet olykor közelebbről vizsgálva azonban akár az is feltűnhet, hogy cseppet sem kivételes mindez, gyakran csak a szokásos felügyeleti reakciók kiélezettebb, koncentráltabb megmutatkozásával van dolgunk. Miközben a csíkszeredai polgármester március 15-ke alkalmából flashmobra hívja választóit, hogy lelki közelséget idézzen elő a „közösségben”, a csíkszentjehovai hivatalban rögtön karanténba zárják a számláit kifizetni érkező roma származású férfit, amint zavarában megköszörüli a torkát. Indoklás: köhög, tehát vírusos. Hisz pont ő ne lenne az, akinek a puszta léte már normál esetben is virózisnak számít? A válság kiváló alkalom a hatalom logikájának még nyíltabb, még obszcénabb, még vadabb érvényesítésére, a válság politikai tőkévé változtatására, a hatalom minden szintjén. Akik most „helytállnak” és uralják a válságot, ugyanazok, akik eddig is „helytálltak” és uralkodtak, s akik továbbra is azon vannak, hogy „helytálljanak” és uralkodjanak. Minden marad a régiben, épp csak jobban megüljük a lovat! Nem szuszog, nem mozog, helyt áll!
Mindeközben jó észben tartanunk, hogy a digitális munka és kormányzás, a kommunikációs bigyuszokkal távolról gyakorolt ellenőrzés és befolyás nem a közeli, közvetlen, fizikai hatalom és felügyelet leváltása, hanem éppenséggel ezek radikalizálása. A kétféle felügyelet a jelen esetben éppenséggel egyszerre, fokozott erővel van jelen, erősítik egymást és kombinálódnak. A munkaidő, a szociális és érzelmi élet sokkal átfogóbb megfigyelésére és tervezésére van lehetőség a digitális platformok segítségével. De mindez nem helyezi hatályon kívül a hagyományos bürokrácia, a katonaság, a rendőrség, a munka és a tanulás felügyeletének szokásos elveit és gyakorlatait. Ideális helyzetben vagyunk az itt-ott már megfigyelhető digitális diktatúrák kipróbálására, a titkosszolgálatok végre elemeikben vannak. Mindeközben persze a politikai-gazdasági prioritások is nyilvánvalóak: megmenteni a tőkét, s minden más megmentését a tőke megmentéséből vezetni le, mintha az emberek alapvető érdekei és a tőke érdekei egybeesnének. Ha ez megvan, esetleg utána jöhet a többi, a maradék. Ha lesz még kedvük hozzá.
3.
Nem kevésbé tűnnek zavarba ejtőnek egyes kulturális reakciók sem. A mainstream értelmiségi/kulturális nyelv igazából nagyon is fogékony a „határhelyzetekre”, a „traumákra”, a „liminális” állapotokra, így ezt a válságot is elég hamar sikerülni fog a kulturális tőkefelhalmozás logikája szerint nyelviesíteni. Megszaporodnak a karanténblogok és -naplók, pályázatokat írnak ki a válsághelyzet dramatizált művészi feldolgozására. Főműsoridőben követhetjük a celebek hétköznapjait a karantén ideje alatt, álérzékeny aggódás az instagramon sminkben, az úszómedence mellől tanúsítják, hogy ők mennyire félnek, és a költők-írók nyilván sokat fognak írni a mélyen átélt társadalmi válság pszichés-egzisztenciális hatásairól és hasonlókról. Érzékeny bejegyzéseket olvashatunk, in real time, a válság okozta kulturális, identitásbeli stb. kataklizmáról, az átélt élet(válság) átélésének minősége pedig kulturális és művészi értékké konvertálható.
Mindez – még ha valamilyen kulturális terápia nélkülözhetetlennek is látszik ebben a helyzetben – gyakran továbbra is a jól bejáratott digitális kultúripar keretrendszerében mozog. Az élményipar mintájára létrejön a traumaipar szekciója, amely megtanít minket azokra készségekre és érzékenységekre, amelyekkel hatékonyan elsajátíthatjuk a saját magunk és a többiek traumáit. Azaz fegyelmezett traumafogyasztókká nevel minket. Nem tagadható persze, hogy a válság nagyon is valóságos kollektív traumában fog kicsúcsosodni. Elég csak az olaszországi viszonyokra pillantani, hogy lássuk, az elharapózó halálesetek és a betiltott vagy lehetetlenné vált gyászmunka körülményei között miként alakulnak ki újra – teljesen békés, úgynevezett civilizált viszonyok között – az anonim halál terei, és az ezeket bemutató, kiállító, archiváló reprezentációk.
A válság, úgy látszik, alkalmas terepet kínál arra, hogy a kultúrát még inkább az individuális terápia, a self-care eszközévé tegyék. A kulturális terápia ugyanakkor továbbra is megőrzi a kultúrához való hozzáférés privilegizált jellegét, illetve nem szünteti meg a kultúra széttöredezettségét, elszigeteltségét, a politikai és tőkefrakcióktól való rejtett függőségeit. Látható ugyanakkor, hogy a magasabb fokú kulturális reflexió készségeihez való hozzáférés hiányában a válság, másfelől, a vallási-metafizikai misztifikáció (világvége-jóslatok, imaterápiák, stb.) és a népszerű populista kultúra, a pozitív pszichológia, az összeesküvés-elméletek (a vírus mint biofegyver stb.) és általában az irracionalitás termelését és fogyasztását is megdobja. A materiális viszonyoktól való elvonatkoztatás ilyen processzusai mindig is jó szövetséget ápoltak a tőke absztrakciós hatékonyságával, amennyiben a tőkére ártalmatlan, annak szupremáciáját a válságok körülményei között is helyben hagyó paralel világok, világmagyarázatok, logikák kitalálásában, a valósághatások tompításában vagy elfedésében teljesítik ideológiai funkciójukat.
Az ilyen típusú „aneszteziológiának”, az adekvát kulturális önreflexió hiányában, ugyanakkor politikai vonatkozása is van: minél fenyegetőbben irracionálisnak és megmagyarázhatatlannak tűnik a válság, annál inkább hajlamosak lesznek az emberek helyben hagyni, legitimnek tekinteni, sőt követelni a rendkívüli politikai-kormányzati intézkedéseket és a kormányzatra hárítani a válságkezelés felelősségét. Ezek, mint láttunk, nem mindig a válságra adott adekvát választ, hanem annak politikai tőkésítését célozzák, legalábbis a válság politikai kezelésében gyakran összemosódnak a veszélyeztetett társadalom valóságos érdekei a válság körülményei között és a hatalom kivételes kiterjesztésének érdekei. Mivel a hatalmon lévők – beleértve a kulturális hatalmat is – a válság körülményei között is magától értetődően törekednek arra, hogy megőrizzék, sőt fokozzák pozícióik stabilitását, hajalmosak arra, hogy a válság ürügyén kivívott kivételes pozíciókat és jogosultságokat a válság valós terjedelmén túlra is kiterjesszék – térben és időben. A válságkezelés és a hatalom akarása így szétválaszthatatlanul összebonyolódik.
Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az állami, rendészeti, katonai válságkezelés mellett léteznek a kölcsönös segítségnyújtás lehetőségei. Ahogy egyik barátom fogalmazott: a járvány kezdete óta „mintha több segítőkészség áradna az emberekből”. Ez a futó benyomás nem jelentéktelen dologra mutat rá: arra, hogy válság idején az emberek képesek arra, hogy maguk is keressék és megtalálják a megoldást az egyes problémákra, ám az állam rendre leértékeli, elbizonytalanítja, sőt elfojtja ezt az önszerveződő energiát.
A társadalom politikai érdeke azonban egy válság idején sem az, hogy önmagukat feltoló urai és védencei megvédjék, hanem hogy képes legyen az önvédelemre és az önmaga megszervezésére. Érdekünk ennélfogva az is – ahogy arra Szilágyi Botond írása felhívja a figyelmet –, hogy ne engedjük a válság valóságának értelmezését hatalmilag kisajátítani. Igaz, hogy a válság kognitív következménye egyfajta „reflexív impotencia”, mely arra ösztönöz, hogy elfogadjuk a késznek látszó tényeket és ezek megváltoztathatatlanságát. De igaz az is, hogy éppen a válság az, ami radikálisan szembesíti a társadalmat önmagával és megváltoztatásának szükségességével, még ha ennek iránya tekintetében jelenleg kénytelenek vagyunk is homályban tapogatózni.
Borítókép: Hollán Sándor: Vörös fa