Papp-Zakor Ilka: Majd, ha fagy (regényrészlet)

Drága Anita!

Vegyél mély levegőt: a világutazód maholnap útra kel: ez alkalommal hazakészül, és hidd el, ez élete eddigi legtürelmetlenebbül várt kalandja. Mielőtt még elárasztanál a Tőled megszokott kérdésekkel, melyek aggodalmas hangvételét természetesen nagyra értékelem, de melyek – főként az általad alkalmazott mennyiségben – igencsak kimerítenek, olyannyira, hogy már-már attól tartok, szándékosan próbálsz a kihívásoktól elrettenteni, rögzítem: nem sikerült teljesen leverni a lázamat, a harminchét-öt, úgy tűnik, immár állandósult (mondhatni természetes) állapot, amellyel megbirkózom. Jószerével észre sem veszem: sikerült olyan – energiatakarékos – életmódot kialakítani, amely mellett a zsongó fej és gyengeség nem jelent akadályt. Elvégre alacsony vérnyomással is élnek emberek.

Hogy megelőzzem kérdésedet, tisztázom: igen, én kértem mielőbbi elbocsátásomat. Az ügyben A. nővérrel beszéltem, aki a többieknél gondosabban ápol, és akinek – jobb híján – odaadtam a kollégától kapott bonbonokat. Úgy láttam, meglepődött, homlokát ráncolva latolgatta, hogyan beszéljen le vakmerő döntésemről; aztán legyintett és eltipegett. Érdekes, de csak most tűnt fel, hogy púpos. Nyomorúságos látványt nyújt – ezért is örülök, hogy az édesség végül hozzá került.

Különös, hogy mennyire más egy férfihátat ékítő púp: nevetségessé tesz vagy diktatórikus hajlamra utal. Egy nő esetében – még ha gonosz is –, együttérzésre késztet. A félreértés elkerülése végett hozzáteszem: A. nővér természetesen nem gonosz.

Végre nálunk is beütött a kánikula, az érzékek pedig ilyenkor élesebbek: a színek valószerűtlen erővel ragyognak, a levegőből vérbő illatok – a mosdatlanság mellett az orgona és a rothadó szemét szaga – bomlanak ki (gyermekkoromban a házunk előtt, egy iparváros közepén növekedett egy orgonabokor, én pedig időről időre, különösen éjjel, ha szobám ablaka nyitva maradt, elkaptam a gyárak és utcák gőzében cikázó aromát – amelyet valami, talán nem túlontúl meglepő képzettársítás folytán denevérszárnyú, törékeny lénynek képzeltem; így, felnőtt fejjel, valahányszor denevért látok, titkon várom, hogy megérezzem a virágillatot), most pedig, mivel valamely csoda folytán kikapcsolták örökké bömbölő tévénket, és a kórterem ajtaja szintén csukva maradt, tehát a csend zavartalan, hallani vélem a sustorgást, a nyári hónapok háttérzörejét. Talán a felgyorsult élet pezsgése az, ám, mint sejted, van tarsolyomban egy rám vallóbb magyarázat is: én ugyanis a suttogást a mezők méltatlankodó szellemének tulajdonítom, akit, bár legelőkről és szántóföldekről gondoskodik, untat a nyár talmi pompája. Másra sem vágyik, mint az első dérre, ennek elérkeztével egy kényelmes szénakazalba vackolja magát, és májusig tartó álomba merül. Bevallom Neked, hogy évről évre jobban megértem a komisz kis szellemet, akit törhetetlen elégedetlensége állandó ciccegésre és sopánkodásra kényszerít. Megrendít makacssága, amellyel elutasítja a körülötte tüntetően tomboló életet, van szentségelésében valami szörnyen vigasztaló, ami már többször álomba ringatott, mint ma is szinte, ebéd után, míg fényfoltok másztak végig csigatempóban a paplanon. Furcsa érzés lehet, ha az embernek a végső nyugalomért kell harcolnia. Néha átérzem, tudod.

De ha már idáig jutottunk a filozofálásban (ha ugyanis létezik kocsmafilozófia, lennie kell kórházfilozófiának is – vagy találóbb lenne lázgörbe-, esetleg rokkantfilozófiának nevezni?), megjegyzem, hogy az alvásnak a modern világ csüggesztően kis értéket tulajdonít, véleményem szerint alábecsüli – mi több, lefitymálja, még itt, a kórházban is, ahol a tétlenség és a gyógyszerek állandó szendergésre kárhoztatnak. Pedig mi valamikor úgy hívtuk az álmot, hogy Boldogság Szigete – ez volt egyben a nap éjjeli nyughelye is.

Ha innen, egy méltóságteljes pihenést alig-alig nyújtó kórházi priccsről a kertre gondolok, amely nemsokára a birtokomba vándorol, és ahol – úgy hiszem – boldog leszek, szendergő fák és virágok mozdulatlan képe dereng fel. Csak a szellő simít végig néha a leveleken, a láthatáron vég nélkül bárányfelhők vonulnak. Magamat is látom a képben: nyugágyban heverek, csukott szemmel, egyenletesen lélegezve. Kezemet összefonom a hasamon, és könnyű vászoncipőmet sem vetem le, mintha éppen csak egy pillanatra szunnyadtam volna el – talán a gyomlálásban tartok szünetet, vagy egy kiadós ebéd után sziesztázom. Úgy alakult, hogy egyedül vagyok. Vagy, ha akarod, Téged is odaképzellek (emlékszel még, hogy azt ígérted, meglátogatsz?): egy másik nyugágyban fekszel, hozzám hasonló testhelyzetben, de párnával a fejed alatt. Melletted, az asztalon, egy félig üres borospohár (ettől engem, úgy tűnik, végleg eltilt az orvosom). A kutyád mintha őrizne minket – de közelről látni, hogy elbóbiskolt; így maradunk este, sőt éjjel is, mert ilyenkor az éjszakák egészen melegek, és mert mozdulnunk sem szabad, ha nem akarjuk megtörni a varázst. A sötétben szentjánosbogarak zöld lámpásai imbolyognak (nem tudom, nálatok vannak-e ilyen rovarok; ha nem ismered őket, keress rá, biztosan találsz az interneten képeket). Valamikor törpék lampionjának tartottuk őket, úgy képzeltük, esküvői fényeket látunk, melyek az erdőszellem és eltévedt lányok kézfogóján biztosítják az ünnepi hangulatot. Később a mulatságból csapda lett: a keresztség felvételével az erdő nyírfaléptű szellemének is leáldozott, ártó lényként kezdtük el ábrázolni, aki elveszejti az erdőbe tévedőt. És a szentjánosbogarak? Egy letűnt világ utolsó, lidérces zsarátnokai. Hunyorgó lámpák a boncteremben.

Kihasználom, hogy jó a hangulatom, és beszámolok még valamiről, amin pillanatnyilag már csak nevetek: a minap megtudtam, hogy – engem teljesen megkerülve – törekvő bonbonhordozómat mégiscsak előléptették, pontosabban új, az enyémmel egyenértékű pozíciót nyitottak a számára, amelyet akkor is megtarthat, ha én visszamegyek. A hírre sokatmondóan mosolyodtam el; mindenesetre fontolgatom, hogy szabadulásom után új munkahelyet keresek. Nem látom magam egy középszerű csinovnyikkal osztozni a feladatkörömön – de nem is értem, hogy fajulhattak idáig a dolgok. Bár, ha rosszmájú akarok lenni, azt mondom, hogy mindenki hallott a mézesmázos Dubináról, aki a túl alacsony fákat megnyújtva, a túl magasakat összenyomva igazítja méretre a tölgyeket.

Ami pedig az erdőszellemet illeti: hát nem nevetséges, hogy tartanak a vele szembeni ellenérzéseink, még most is, amikor – előbb kényszerből, azután harcos dacból, végül már tehetetlenül – végeztünk vele, és felszámoltuk nemcsak őt, de mindent, ami vele kapcsolatos: Baba Jagát, az erdőt, jó és rossz lelkeket, állatokat és fákat. Ki tudja, hamarosan még a kövektől is megszabadulunk. Csak a napra köpködünk hiába, amíg – utánpótlásképp? – mi magunk is kővé nem változunk, hogy majd, akik utánunk jönnek, tőlünk remélhessenek közbenjárást. Vagy lelki támaszt, ha még divatban lesz. Sértett rongybábok vagyunk, gőgösen játsszuk el, amit játszatnak velünk. Talán magadtól is tudod, kit neveznek – némi eufemizmussal – a Nagy Játékosnak? Ha nem, most biztosan kitalálod.

Ölellek,

I.

Planktonok ábrázolása. Illusztráció Ernst Haeckel A természet művészi formái című könyvéből (1904)

Nem sokkal azután, hogy befejezi az Elvirának szánt képeket, Ervin megérti, hogy az emberen elférő, bármennyire is túlméretezett mellizmok soha nem tudnák megmozgatni a levegőbe emelésére alkalmas szárnyakat. Felfedezését Gerhard Heilmann dán kutató tanulmányának köszönheti, amely a madarak őstörténete mellett az angyali test morfológiájára is tüzetesen kitér.

Mivel az apjától kapott kézikönyvben a hüllők képei mellett a festő neve is szerepel, fokozatosan ráébred, hogy önállónak elismert képzőművészeti ággal van dolga, és vadászni kezdi a témában íródott könyveket. Szerencséje van, a paleofestészeten a cenzúra nem talál fogást, így az az ő régiójukban is egészen népszerű. Egyéni stílusfejlődése több ponton követi a művészet irányzatainak történeti alakulását, bár alkotásait az első perctől az utolsóig jellemzi némi rövidlátás és tejfelesszájú váteszkedés, ami abból adódik, hogy már gyermekkorában eldönti, nagyjából mit szeretne az életével kezdeni.

Rajzain kezdetben kétdimenziós őshüllők pózolnak szegényes és semmitmondó háttér előtt; csak később, amikor először festi meg profilból a modelljeit, kel életre az állatok szüzséje is. Szívesen ábrázol csatajeleneteket, ezek után viszont a szecesszió stílusában kezd dolgozni, és huzamosabb időre megállapodik ennél: törékeny gyíktesteken át igyekszik megragadni a teremtés felett érzett örömöt, tarka színeket kölcsönözve az addig terepszínűként ábrázolt dinoszauruszoknak. Később, miután szépségről alkotott elképzelését a kamaszkor jelentősen megváltoztatja, a szovjet és cseh őslényfestők vérbő stílusát próbálja elsajátítani. Erőszakos színekkel tolmácsolt látomásain hullámzó ködök vonják fátyolba az egymást daraboló, vörös, bordó és fekete therapodákat. Kedvenc orosz festője mintájára tojásfehérjével keni le képeit, így biztosítva borongós patinájukat – a nosztalgia párlatát, amely szándékosan tesz tárgyán erőszakot. Festményein visszatérő elem az alig látható kisemlős, amely – a művész kézjegyeként – a bal alsó sarokban húzza meg magát a kataklizma előtt.

Anyja tyúkudvarával óriási szerencséje van. Ekkoriban amúgy is mindig éhes, festés közben gombás rántottával és savanyúsággal tömi magát, a képeit fedő ujjlenyomat- és morzsaréteget meg sem próbálja eltávolítani, amikor pedig iskolai rajztanára eldönti, hogy műalkotásait egy ki tudja már, milyen alkalomból szervezett ünnepélyen kiállítja, Ervint elönti a káröröm: ha tudná a tanár bácsi, gondolja, mi járt a fejében, amíg ez a néhány kép létrejött.

Ezt követően, már a főiskolán kezdetét veszi életének legszebb időszaka, nem a kurzusok miatt, hanem mert megismerkedik Ágival, egy zavarba ejtően életvidám és energikus lénnyel, aki szociális munkásnak és fogorvosnak készül, és nyilván tanulmányai hatására áll vele egyáltalán szóba. Ági hibátlan jellemű, kedves és tréfás; göndör, drapp haja van, vékony, picikét ferde orra, masszív arccsontja és bohém életmódról árulkodó, sörszínű szeme. Ervin magánélete új, vakmerő dimenzióba lép, amelynek köszönhetően nem kell többé dinoszauruszfestés közben nehezen vállalható dolgokról képzelegnie, barátnője ötlete pedig, hogy tudniillik képeit az utcán árulja, és ily módon önállóan is pénzt keressen, művészetében újabb stílusfordulathoz vezet.

Az üzlet, bár kezdetben döcög, miután Ervin úgy dönt, hogy nem csak árulni, de rajzolni is az utcára vonul, virágozni kezd. Tömérdek képét megvásárolják, és van, aki csak azért fizet, hogy nézhesse, miközben dolgozik – a járókelőknek tetszik a légiesen nyúlánk alkotó, illetve a tojásfehérjés módszer, amit a műsor kedvéért töretlenül alkalmaz. Ervin munka után pálinkát vedel, az alkohol azonban nyűgössé teszi, mert eszébe juttatja, hogy legszívesebben döglött dinókat festene; Ági erről a tervéről határozottan lebeszéli. Vakációban rászánják magukat egy Közép-Európa-turnéra, Bécsben, Pozsonyban, Prágában és Krakkóban próbálnak szerencsét, vonaton utaznak, hidak alatt és lakatlan telkeken sátoroznak, mutató- és hüvelykujjuk között fogják a cigarettát, konzervbabon, paradicsomos szardínián és kenyéren élnek, meg néha nápolyin. Minden városban megkeresik a legjobb, a helyi csencselők által még nem elfoglalt helyeket, és mindenhol ugyanolyan hübriszgyanús sikerrel árulják Ervin festményeit. Csak Krakkóban, a Mária-templom tövében éri őket némi meglepetés, ahol egy idősecske, pocakos úr szedett-vedett, meghatottságtól ikrás angolsággal, egy békésen legelésző triceratopszra mutatva gratulál nekik: a kép, mint mondja, tökéletesen ragadja meg a tájat a sárkányölő szent érkezéséig megülő hiányt. A barlang, ahol a város hírhedt sárkánygyíkja hullatott szétmarcangolt szűzlányok fölött krokodilkönnyeket, kőhajításra tőlük található.