Giorgio Agamben: Közösségi távolságtartás

„Sose tudhatjuk, hol vár ránk a halál, ezért várjuk inkább mi őt – mindenütt. A szabadságára készül fel, aki felkészül a halálra. Tanuld meg, hogyan kell meghalni, s vége a rabságodnak. Ha szembe mersz nézni a halállal, leráztál minden kényszert, szolgaságot.”[1]

                                                                                         Michel de Montaigne

Mivel a történelem azt tanítja nekünk, hogy minden társadalmi jelenségnek politikai következményei vannak vagy lehetnek, helyénvaló gondosan feljegyezni azt az új fogalmat, amely a mai napon bekerült a Nyugat politikai szókészletébe: „közösségi távolságtartás”. Noha a kifejezés valószínűleg eufemizmusként jött létre az eddig használt „kényszerű elszigeteltség”[2] kifejezés nyers jellegével szemben, fel kell tennünk a kérdést, hogy milyen lenne az a politikai rend, amely jelen intézkedésen alapul. Annál sürgetőbb, amennyiben nem csupán egy tisztán elméleti hipotézisről van szó, ha igaz, ahogy azt egyre több helyről hallani, hogy a jelenlegi egészségügyi szükséghelyzet az emberiség számára létrejövő új politikai és társadalmi struktúrák laboratóriumának tekinthető.

Bár mint minden alkalommal, a bolondok azt sugallják, hogy egy ilyen helyzetet kétségkívül lehet pozitívnak tekinteni, és hogy az új digitális technológiák már rég lehetővé tették számunkra, hogy távolról is boldogan kommunikáljunk, mégsem hiszem, hogy egy új, a „közösségi távolságtartáson” alapuló közösség emberi vagy politikai szempontból életképes lenne. Mindenesetre, bármilyen kilátások elébe is nézünk, számomra úgy tűnik, hogy sokkal inkább erre a problémára kellene reflektálnunk.

Amit elsőként figyelembe kell vennünk, az jelenség igazán egyedi természete, amelyet a „közösségi távolságtartás” intézkedései eredményeztek. Elias Canetti a Tömeg és hatalom című remekművében a tömeget úgy határozza meg, mint amin a hatalom a neérjhozzám-félelem visszájára fordulásán keresztül alapul. Míg az emberek általában tartanak az idegen érintésétől, és  a távolságtartás, amit az emberek maguk körül teremtenek ebből a félelemből születik, addig a tömeg egyedülálló helyzetéből adódóan ugyanez a félelem az ellenkezőjébe fordul át.

„Csakis a tömeg az, amelyben az ember ettől a neérjhozzám-félelemtől szabadulhat […] Amint átengedjük magunkat a tömegnek, megszűnik a viszolygás az érintésétől […] Bárki szorongat, ugyanolyan, mint maga a szorongatott. A hozzánk közel kerülőt úgy érzékeljük, mintha saját magunkat érzékelnénk. Ilyenkor hirtelen mintegy egyetlen testben zajlik minden […] A megérintés félelmének efféle megfordítása a tömeg természetéből következik. Minél sűrűbb a tömeg, annál látványosabb a benne szétáradó megkönnyebbülés érzése.”[3]

Nem tudom mit gondolt volna Canetti az előttünk álló tömeg új fenomenológiájáról: amit a közösségi távolságtartás és a pánik intézkedései létrehoztak, az minden bizonnyal a tömeg – viszont, hogy úgy mondjam, egyfajta fordított tömeg, amely olyan individuumokból áll, akik bármi áron távolságot tartanak egymástól. Következésképpen nem egy sűrű, hanem egy távolságtartó tömeg, mindazonáltal mégis egy tömeg, amelyet – ahogy Canetti később rámutat – kompaktsága és passzivitása határozza meg, abban az értelemben, hogy „a valóban szabad mozgás lehetetlen benne. […] a tömeg vár, vár egy vezetőre, akit meg kell mutatni neki.”[4]

Pár oldallal később Canetti a tömeg egy sajátos változatát írja le, amely tilalom révén alakul ki, s amelyben „sok ember együtt nem akarja többé azt tenni, amit korábban egyenként tett. A tilalom hirtelen jön, és a sokaság önmagát korlátozza vele. […] Bármely esetben hatalmas az ereje. Föltétlen, mint egy parancs, de döntő, hogy negatív jellegű.”[5]

Fontos azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy a közösségi távolságtartáson alapuló közösségnek nem a szélsőségekbe torkolló individualizmust kellene magába foglalnia –  ahogyan azt naivan feltételezhetnénk. Éppen ellenkezőleg, pontosan olyan, mint amit ma látunk magunk körül: egy tilalmon alapuló távolságtartó tömeg, ami éppen ebből kifolyólag, különösen kompakt és passzív.

Claudio Furlan/LaPresse via AP

Az eredeti szöveg 2020.04.06-án jelent meg a Quodlibet portálon. Az írás Csabay István fordítása.

[1] Montaigne, Esszék, ford. Réz Ádám, Kürti Pál, Bajcsa András, Oláh Tibor, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1983, 53. o. [ford. megj.]

[2] „confinamento” angolul „confinement” [ford. megj.]

[3] Elias Canetti, Tömeg és hatalom, ford. Bor Ambrus, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1991, 7. [ford. megj.]

[4] Az idézetet a szövegben a fordító a fordítás magyarítása érdekében módosította. Az eredeti idézet: „A megtorlódó tömegben nagy a tolongás, valóban szabadon mozogni lehetetlen benne. Állapota némileg passzív: a torlódó tömeg várakozik. Egy főre vár, amelyet mutassanak meg neki, vagy szavakra vár, vagy egy küzdelmet figyel.” in. Uo., 30. [ford. megj.]

[5] Uo., 55. [ford. megj.]