Kalitka

Először a tollakat tépkedte ki a párnából, csavargatta, szagolgatta és az ujjai közt morzsolgatta a fehér pihéket. Új párnát hoztak, lefogták és tűkkel csipkedték karjait, etették-itatták és a szájukkal teliremegték a levegőt, azt akarták, hogy válaszoljon, de ő ezt nem, nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy újra hangokat adjon ki, ha csak elképzelte a torkában rezgő hangszálakat, és mit is mondhatna azok után, még mindig fáj ahol a polc sarka homlokába mart.

Vastagon befáslizták, de tegnap átvérzett a kötés és csorgott szemsarkaiba, miközben a kórteremmel átellenben lengő ágakat figyelte, és rajta a madarakat. A metsző szél tollaikat borzolta, egy ideig még látszottak, de az őszi napból hamar elpárologtak a színek, és mivel a madarak továbbra sem mozdultak, elképzelte, hogy majd mind az ő álmát fogják őrizni, és ez egész megnyugtatta, míg saját vére nem kezdte el vakítani.

Öröm tölti el, mikor a csatornában perlekedő galambok keltik, a hamuszín virradatban keresi a fát, de az ágak üresek, megrémül, eszébe jut, hogy már hosszú ideje nem álmodott semmit, de ez is egy boldogság, legalább a galambok itt vannak.

Kiemelik az ágyból, motyognak, tolószékben viszik és a csempéken virágok, forró víz szakad a nyakába. Délben kenyérdarabkákat rendezget a párkányon, az ablakon rács, alig fér át karja a rések között. Amikor újra eljönnek hozzá, a szemük a párkány és közte ugrál, majdnem elsírja magát amikor az adományt lesöprik a mélybe, tudja ha ellenáll, megszurkálják, és pont ez préseli a könnyeket mikor megragadja a két kart. Vinnyog miközben lefogják. Mint régen.

A szemek szemeit keresik, egy nevet ismételget, ismerős kódot, melyre reagálni kéne. sokkhatás, a férje, engedjék, segíteni akarok, szólalj meg, vannak-e rokonok, de mégis meddig.

Már nem tépi szét a párnákat, csak egy marék tollat tart magánál, az arcát simogatja, benyálazza és a kézfejére ragasztja őket, de reggelre el kell dugni előlük, elvennék, nem hagyják menekülni.

Ketten sötétkékben és mások, de ezek kitöltik a teret, és kérdeznek, nem hozzá beszélnek, hanem ahhoz a védtelenhez, akinek éjjelente körvonalait csőrök tépik szét.

Kitartó munkával sikerül a párkányra szoktatnia néhányat. Az ablakot kopogtatják, morzsákat szór nekik, bukóra nyitja az ablakot de az ablakon rácsok és szivárog befelé a csontsovány hideg. Csak a madarak nem. Mosolyog rájuk, de jól tudja, ezt ők nem ismerik, illene hát felejtenie, az egyik ágyon köhögnek, és a verdeső szárnyak nyomán lehull és eltörik minden, itt többé nem maradhat.

Majd hozzájuk fordul és beszél félelemről, a hangja beletép fülébe, de nem vihetik egy még elárvultabb helyre, ablakok és fák és szél és nélkülük.

Elmennek hogy kövessék, és kikeltek benne, amit hallani akarnak azt kapják, és pelyhedzik a tolluk, csőrükkel teste vékony falát kopogtatják, de addig nem jönnek elő, míg meg nem szabadítja őket.

Visszakapja ruháit. Hazaviszik. Mielőtt eljönne a tárgyalás, kisétál az erkélyre. Alatta fényszórók hömpölyögnek, az ott mélytenger, és a beton felett tiszta az ég.

Laura Makabresku