Állam- és posztszocializmus – posztkonferenciális összefoglaló

A közbeszédben gyakran találkozhatunk olyan megnevezésekkel, mint „a szocializmus” vagy „a kommunizmus idején”, amelyekkel a múlt század államszocialista rendszereit szoktuk/szokták illetni. Ezek a gyakori esetek arra világítanak rá, hogy ez a korszak sokak számára egy meghatározó, közös tapasztalat, amely jobbára feldolgozatlan, és sokféle előítélet kapcsolódik hozzá. Erre a kihívásra próbált válaszolni a Kolozsváron, 2016. decemberében megszervezett, Az állam- és a posztszocializmus kritikája címet viselő szakkolégiumközi műhelykonferencia, amelynek célja az állam- és posztszocializmussal kapcsolatos jelenségeknek interdiszciplináris, eltérő perspektívákból való megközelítése.

A szemaforban megjelenő, háromrészes posztkonferenciális összefoglalóban ennek az eseménynek egyfajta lenyomatát igyekszünk nyújtani. Azonban a fenti megfigyelésekből kiindulva nem tudósítást írtunk, hanem egy tájékoztató jellegű gyűjteményt, amelyben egyrészt a konferencia előadóit kérdeztük a korszakhoz kapcsolódó fogalmakról, jelenségekről és kutatási területükről, másfelől kíváncsiak voltunk az esemény személyes lecsapódásaira – így összefoglalónk mindhárom részét résztvevői megfigyelések követik. A záró rész mini-bibliográfiája a konferencián elhangzott előadásokhoz nyújt háttéranyagot. Következzen hát a posztkonferenciális gyűjteményünk első része, amelyben főként az ellenállás lehetőségeire kérdeztünk rá.

Dobrai Zsolt Levente: A kommunista hipotézis és az ellenállási mozgalmak 

(Hogyan kapcsolódik a kutatási területed a konferencia tematikájához?)

Jó kérdés, éppen azon vagyok, hogy az eddigi, igencsak általánosan behatárolt és/vagy rögzített kutatási tervemet (amivel idén a Kritikai elmélet és multikulturális tanulmányok mesterképzőre jelentkeztem) első szakaszában kidolgozzam. Alapvetően az érdekel, hogy hogyan lehetséges viszonyulnunk ma a politikához a lehető legkonzekvensebb, tehát a lehető legradikálisabb módon. Voltaképpen az, ami Foucault-t is foglalkoztatta egész életében, hogy mi a hatalom, a szubjektum és a tudás viszonya? Illetve hogyan lehet ezt a viszonyt úgy megközelíteni és megragadni, hogy egy adott jelenség (állam, szexualitás, ellenállás, háború és béke stb.) viszonylatában vizsgálva feltárjunk olyan strukturális és szubjektivációs mechanizmusokat, amelyek meghatározzák a történetileg kialakult fennálló rend intézményeit és ezek több konfigurációs kereszteződésében a szubjektumot, tehát azokat a módozatokat és azokat a tartalmakat, amelyek identitásainkat és viselkedésünket befolyásolják és alakítják. Az általam vizsgált jelenség pedig az ellenállás. Egyelőre arra vagyok kíváncsi, hogyan alakult az ellenállás formai és tartalmi összetétele, annak körülményei és önellentmondásai Európa legfontosabb politikai és gondolkodástörténeti fordulópontjain, mint például a korai felvilágosodás, vagy a francia forradalom idején, végül pedig az ibériai forradalom kontextusában. A kutatásom első szakasza tehát – nyilván a teljes episztémé-rekonstrukció igénye nélkül, inkább egyfajta disszeminatív kritika/stratégiai analízis szempontjai szerint – olyan szerzők politikai gondolkodására (bizonyos értelemben magatartására) fókuszál, mint például Spinoza, Hugo Grotius, John Locke, Thomas Hobbes és a francia merkantilisták. De talán a legfontosabb szempont ebben az elemzésben a Pierre Dardot és Christian Laval szerzőpáros által javasolt foucault-i ellenmagatartás (contre-conduite) fogalom, melynek különböző vetületeit próbálom meg (a történeti rekonstrukción keresztül) kifejteni azért, hogy valamelyest átláthatóbbá váljék mi az, ami az ellenállás értelmét, technikáit képezte és képezheti. Végtére is az, hogy miként konstituálódna ma ez az ellenmagatartás úgy, hogy képes legyen a neoliberális élet- és államforma uralkodó viszonyaival szembefordulni, alternatívaként működni.

(Miben látod a különbséget anarchizmus és kommunizmus között?)

A terjedelmi megszorításra tekintettel, megpróbálok a szemináriumi szövegekből kiindulni. Alain Badiou szövege, A kommunizmus múltja, jelene és jövője alapján a kommunizmus fogalma több jelentésátalakuláson ment (és megy) keresztül, amiért – szerinte – a legokosabb dolog úgy meghatározni, mint egy intellektuális sémát vagy egy olyan hipotézist, amely a történelem során különféle hiposztázisokban fordult elő és vezetett azokhoz az üdvös és/vagy pusztító körülményekhez, amelyeket többé-kevésbé mind ismerünk. Egy ilyen megközelítésben – Hegel történelemfelfogása és a kanti eszme fogalmának értelmében – a kommunizmus nem más, mint az egyenlőség tiszta eszméje (semmiképp sem bolsevik, vagy maoista program, így pártideológia sem), amely a világtörténelem különböző szakaszaiban különféleképpen jutott kifejezésre. Ezért Badiou szerint a történelemben beszélhetünk egy „kommunista invariánsról”, amelyet a más-más formában feltűnő emancipatorikus küzdelmek valamilyen mértékben érvényre juttattak. Aztán, akárcsak A században, két időszakot különböztet meg: azt, amelyben a kommunista hipotézis megfogalmazódik, és elnyeri formáját, illetve azt, amelyben kísérletet tesznek ennek megvalósítására. (Bár e két szövegében a korszakolás nem egyezik: az itt érintettben a 18. század és a 20. század, a Században pedig a 19. és 20. század közötti felosztást használja.) Végül 1968 májusát és az azt követő éveket egy új korszak kezdetével azonosítja, amelyben a kommunista hipotézis eljutott ahhoz a felismeréshez (amely az anarchista gondolkodás és mozgalom születésének egyik kiindulópontja volt), hogy az önszerveződésnek először is nem az államhatalomra kell irányulnia. Ezért ma a kommunisták annak a feladatnak néznek elébe, hogy a valós politikai mozgalmak és az ideológia között újfajta viszonyt hozzanak létre. Új viszonyt objektivitás és szubjektivitás között.

Nagyjából ehhez a zárógondolathoz kapcsolódik David Graeber Az új anarchisták című szövege is, ami – lévén hogy benne kifejezetten az anarchista mozgalmakról van szó –, jellemző módon, nem egy elméleti szöveg. (Az anarchisták sosem arról voltak híresek, hogy átfogó elméleti konstrukciókban kívánták volna validálni világnézeteiket, még az olyan klasszikusok sem, mint Bakunyin, Kropotkin, Emma Goldman vagy Rudolf Rocker, akik inkább koruk valamely aktuális jelenségének történeti és/vagy prefiguratív elemzésével próbálkoztak, miközben aktív szerepet vállaltak egy-egy mozgalom szervezésében.) Graeber itt nem vállalkozott többre, mint hogy a nemzetközi szabadkereskedelmi szerződések, a terrorellenes-háború és a globális gazdasági válság éveiben létrejött mozgalmak közül megemlítsen néhányat és azok tevékenységéről, eszközeiről beszélve megpróbálja kivédeni azokat a támadásokat, amelyek ezeket – hol a „forradalom intellektuális lámpásai” részéről, hol az establishment valamelyik tényezője felől – rendszerint érik. Szóval azokat, amelyek a mozgalmakról azt állítják, hogy globalizációellenesek, erőszakosak és híján vannak bármilyen koherens ideológiának.

Az első „vádra” egyszerű a válasz: nem a globalizációt per se ellenzik, hanem annak neoliberális racionalitását. (Így a Graeber által említett People’s Global Action hálózat mellett az olyan kezdeményezések, mint az ATTAK, World Social Forum alter-globalizációs szervezetekként határozzák meg magukat.) Arra, hogy erőszakosak volnának, azzal felel, hogy a tömegtüntetéseken, sztrájkokon alkalmazott technikák és eszközök – amelyekről részletesen beszámol, hiszen ő maga is többször részt vett bennük – alapvetően erőszakmentesek, viszont a jogrend normájával szemben minden ellenállás, lázadás stb. olyan jogon kívüli szituációt, állapotot teremt, amely (egyelőre) jogilag nem interpretálható, tehát egy eldöntetlen terepen mozog, amiért is előfordulhat, hogy fizikai erőszakot alkalmaznak úgy a rendőrök, mint a tiltakozók. Az „ideológia hiányának” „vádját” pedig azzal törekszik elhárítani, hogy a spontán döntéshozatali helyzetekben alkalmazott horizontális gyakorlatok példáit vázolja fel; és mintegy következtetésképpen vagy akár tézisként azt állítja, hogy éppen az önszerveződés ilyen és ezekhez hasonló formáiban, illetve eseményeiben fordulhat elő az, hogy új politikai szubjektumok képződnek, akiknek tapasztalatai mindazzal kapcsolatban, ami emberileg lehetséges, döntő módon átalakítják a cselekvés formáit és végső soron a hétköznapi életet.

Borbély András és Kész Orsolya: Művészet: munka vagy lustálkodás? 

(Hogyan kapcsolódik a kutatási területed a konferencia tematikájával?)

Borbély András: Szilágyi Domokos költészetét, élettörténetének politikával, hatalmi viszonyokkal való összefonódását kutatva keltette föl az érdeklődésemet az államszocializmus korszaka tágabb értelemben is. Feltűnt, hogy a korszakra vonatkozó ismereteink meglehetősen hiányosak, előítéletekkel terheltek. Nagyon fontosnak tartom például a konferencia címében szereplő államszocializmus kifejezést, mely arra utal, hogy ennek a korszaknak a politikája, politikai gazdaságtana nem feleltethető meg egy az egyben a kommunizmus vagy szocializmus néven ismert eszméknek és modelleknek, hanem egy sajátos hibridet képvisel. Fontosnak látom azt is, hogy a korszak modernizációs teljesítményeit és sajátos művészeti törekvéseit is komolyan vegyük: a szocmodern építészetet, a realizmus, a társadalmi és kritikai elköteleződés különféle válfajait, politikai filozófiáját. Érthető okokból a korszakot hajlamosak vagyunk egyfajta történelmi félresiklásként értelmezni, a helyes vagy normatív (=nyugati) modernizációhoz viszonyítva, miközben megfeledkezünk emancipatorikus törekvéseiről. Meggyőzően lehet érvelni továbbá amellett is, hogy az államszocializmus nem feltétlenül egy félresiklott modernizációs törekvés, hanem a különféle aszimmetrikus modernitások egyik változata, s hogy nincs/nem létezett egyetlen jó modernitás, amihez képest a miénk félresiklott, csak különféle aszimmetrikus modernitások léteztek/léteznek.

(Szerintetek lehet-e a lustaság gyakorlása szubverzív politikai cselekedet?)

Borbély András: A Kész Orsival közösen tartott szemináriumunkon Mladen Stilinovic A lustaság dicsérete című pamfletjéből indultunk ki, melyet a résztvevőkkel közösen vitattunk meg. Ez a szöveg provokatívan azt állítja, hogy lustaság nélkül nem lehetséges művészet, és hogy a nyugati művészet, amennyiben alá van vetve a termelés, a produktivitás projektív követelményeinek, lényegében megszűnik művészet lenni. Azt próbáltuk körüljárni, hogy milyen lehet az a típusú művészi, tudományos vagy akár hétköznapi gondolkodás, illetve attitűd, amely nem akar feltétlenül valamilyen végtermékben, műben, áruban, eredményben kifutni, s amely tudatosan próbál ellenállni a kreativitási versenynek és a teljesítménykényszernek. Nekem az gyanúm, hogy például a „légy kreatív” kortárs követelménye és kényszere (amellyel észrevétlenül lecseréltük az „alkotni” igénket) sem más, mint rafinált ideológiai csapda, amellyel minden áron be akarnak csalogatni minket a produktivitás kapitalista logikájába. Lehet, hogy a lustálkodás önmagában nem elegendő, de szerintem keresni és dicsérni kell a nem-projektív művészet, a munkátlanság, az impotencialitás, bizonyos dolgok nem megtevésének a lehetőségeit. Lustán csak annyit még: nem lehet, hogy túl sokat termelünk?

Kész Orsolya: A konferencia témájához kissé esetlegesen kapcsolódom (lustán, ha tetszik) – a posztszocializmus nem közvetlenül érintkezik eddigi kutatásaimmal, inkább mint érzület fontos. Ahogy András fentebb hivatkozott rá, közös szemináriumunk (Művészet: munka vagy lustálkodás?) Mladen Stilinović A lustaság dícsérete c. szövegéből indul ki, aki a határok és a politikai rendszerek változásáról beszél a művészet, a művészi cselekvés kapcsán, az ebből fakadó tapasztalatokból, vagy épp a tapasztalatok hiányából. Számomra ez a tapasztalat is, a hiány is részben a posztszocializmussal, a posztszocialista feelinggel kapcsolatos. A közvetlen közelmúlthoz kötődő beszéd- és emlékezetképtelenséggel, amelyet hol a tudomány, hol a művészet, hol a civil elkötelezettség tör meg olykor. A lustaság így elsősorban nem témaként izgat, hanem sokkal inkább mint módszer, vagy még inkább olyan képesség, amely ezekben az ellenálló eseményekben jelentkezik. Olyan praxis, amely nem teljesít be valamilyen eleve adott lényeget vagy feladatot, nem ilyen értelemben konstituálódik. Inkább kivonja magát a megvalósulás teréből, közben azonban felszabadítva azokat a potencialitásokat, amelyek inaktívak voltak benne. Hogy mégis olyan terepekre tévedjek, ahol (szakmai) kapcsolódásaim valamivel szorosabbak: Keats írja levelezésében, hogy az az adottság, amiből minden rendkívüli teljesítmény fakad (különösen az irodalomban), egyfajta negatív képesség, aminek következtében az ember képes megmaradni bizonytalanságok közepette, titkok, kétségek közt, anélkül, hogy irritáló módon kapkodna a tények és a ráció után. Keats példája Shakespeare. Bob Dylané is (vö. Dylan a Nobel-díjátadó alkalmára írt beszéde):  I would bet that the farthest thing from Shakespeare’s mind was the question „Is this literature?”

© Minerva Művelődési Egyesület, Kolozsvár

Balázs Imre József: Szatíra és paródia az államszocializmusban 

(Hogyan kapcsolódik a kutatási területed a konferencia tematikájával?)

Több mint tíz éve, visszatérő módon foglalkozom a szocialista realizmus irodalmával és annak kontextusaival, néhány fontosabb publikációm is (A sztálinizmus irodalma Romániában c. többszerzős kötet (2007), a Creating the ’New Man’: Propaganda and its Alternatives in Hungarian Literature from Romania, 1948–65 (2013), a Szocreál kreatív írás? A bukaresti Mihai Eminescu Íróiskola (1950-1955) történetéről (2015)) az államszocializmus korai időszakához kapcsolódik. A konferencia tágabban kontextualizáló kérdésfelvetése végső soron analóg helyzetek és viszonyok keresésére biztatott, a Szatíra és paródia az államszocializmusban kiindulópont így a korábbi, témába illeszkedő elemzéseimhez képest hangsúlyosabban hívta elő azt a kérdést, hogy mi is a helyzet ezekkel a műfajokkal a posztszocializmusban – hogy honnan is nézzük a dolgot.

(Szerinted a szatíra mennyire működött Bajor Andor szövegeiben, és mennyire működhet ma az ellenállás lehetőségeként?)

Bajor Andor szatírái és paródiái már a műfaji jellegzetességek következtében is egyfajta ambivalens diskurzusként működnek, ebből adódóan nehéz őket „tetten érni”. A kortársi beszámolók szerint a diktatúra idején ezek a szövegek egyfajta felszabadulás-élményt jelentettek több olvasó számára, a kritikai potenciáljuk miatt, illetve kifejezetten amiatt is, mert a kritika a hatalmi struktúrákban részt vevő figurákra vonatkozott. Az államszocializmus évtizedeiben megjelent cikkekből, tanulmányokból ez az olvasat meggyőzően dokumentálható. A kérdés azáltal válik izgalmassá, hogy Bajor paródia- és szatíraírói debütje idején a Szovjetunió felől afféle „szatírakampányok” érkeznek a keleti tömb többi államaiba. Elkülöníthetőek-e tehát, s ha igen, hogyan, egy Bajor-szöveg stratégiái a „kampányszatírák” szövegműködésétől? Tematikusan a legtöbb esetben illeszkednek a kampányba. Saját meglátásom mégis az, hogy Bajor (például a Pellengér című szatíraantológia többi szerzőjéhez képest) kifejezetten a nyelvi anyagban hoz létre humoros effektusokat, ezáltal az olvasat megalapozottabban billenhet a „strukturális kritika” irányába az „elszigetelt eset kritikája” változathoz képest – a szovjet szatírairodalom friss szakirodalmában ez egy visszatérő módon azonosított jellegzetesség: a kritika ne magára a politikai-társadalmi struktúrára vonatkozzék, csupán egy „megjavítható” elemére. További, általánosabb kérdés, hogy a nevetés mennyiben lehet ellenállás a rendszernek – ez aktuálisan is felvetendő kérdés persze, hiszen manapság az elnyomó rendszerek – entertainment-ként – talán a korábbiaknál is jobban integrálták a nevetésalkalmakat. Vannak ugyanakkor példák arra (lásd David Graeber), amikor a nevetés, a clown-attitűd a kortárs civil aktivisták ellenállási gyakorlatának szerves része, többnyire a nem-erőszakos ellenállás jelölőjeként.

András Csaba: Lehet-e számítógépes játékot csinálni A tőkéből?

(Hogyan kapcsolódik a kutatási területed a konferencia tematikájával?)

Előadásomban arra a kérdésre kerestem a választ, hogy a kortárs számítógépes játékok milyen módszerekkel közvetítenek ideológiai üzeneteket. Emellett – többek között – az „államszocialista” rendszerek a játékok politikai tartalmaihoz fűződő viszonyáról is szó esett. Érdekes példa minden idők egyik legnépszerűbb táblajátéka, a Monopoly (1935) kelet-európai recepciótörténete. A Monopoly a feminista költőnő, Elizabeth Magie The Landlord’s Game (1904) című társasjátékából született, a korábbi játéknak még explicit célja volt a kapitalista gazdasági folyamatok bírálata. A Monopoly mai játékosai ugyanakkor ritkán ismerik fel ezt az eredeti kritikai intenciót, a korábbi értelmezők pedig mintha épp ellentétes szándékot tulajdonítottak volna a játéknak. A Monopoly terjesztése a mai napig tiltott Kínában és Kubában, Magyarországon a rendszerváltás előtt főképp Gazdálkodj okosan! és Capitaly néven vált ismertté, de egy ideig Teljesítsd a tervet! néven is kapható volt, ami a játékmechanizmus ismeretében elég meglepő címnek tűnik. Összességében tehát a jelen játékaira koncentráltam, de próbáltam a konferencia témájához kapcsolódó esetek bemutatásával illusztrálni a játékok ideologikussága kapcsán felmerülő elméleti problémákat.

(Milyen lehetőséget látsz arra, hogy cselekvéseket virtualizáló számítógépes játék aktív politikai megnyilvánulásra ösztönözön?)

A játékok nagyon hatékonyan modelleznek komplex társadalmi rendszereket. A The ReDistricting Game (USC Game Innovation Lab, 2015) például bármilyen leírásnál látványosabban szemlélteti a választási körzetek újrarajzolásának lehetőségéből adódó visszaéléseket. Emellett úgy gondolom, hogy a „procedurális retorika” (vagyis a folyamatokon keresztüli érvelés, a „megcselekedtetésen” keresztüli meggyőzés) számos izgalmas lehetőséget kínál. A játékok gyakran a bevonódás egészen újszerű élményét nyújtják. Az Orwell (Osmotic, 2016) című játékban például az NSA oldaláról ismerhetjük meg az Edward Snowden által leleplezett megfigyelési stratégiákat, és ez minden bizonnyal jóval „zsigeribb” élmény, mint például megnézni a témát bemutató dokumentumfilmet. Ehhez hasonlóan egészen más tapasztalat az okostelefonok létrehozásához szükséges kizsákmányoló gyakorlatokat a saját okostelefonunk képernyőjén „végigjátszani” (A Phone Story, Molleindustria, 2011), mint ha csak olvasnánk ezekről a kérdésekről.

Az előadásban részletesen bemutatott Molleindustria csoporthoz hasonló független játékfejlesztői közösségek számos kreatív poétikai megoldást dolgoztak ki arra, hogy játékosok millióit gondolkoztassák el a modellezett rendszerek problémáiról. Hogy ezek a játékok mennyire ösztönöznek valós cselekvésre, azt nem tudom, de az talán okot adhat némi optimizmusra, hogy az ideológiakritikai szempontból erősen bírálható „mainstream” játékok és a „gamification” korában a popkultúra e területén egyre markánsabb irányzatot képeznek azok az „elkötelezett” játékok, amelyek a játék mint médium határait feszegetik, és amelyek a puszta szórakoztatáson túl hatni is szeretnének a játékon kívüli valóságunkra.

Résztvevői megfigyelés:  

Márton-Simon Anna

(Emelj ki egy összefüggést, amely számodra fontosnak tűnt a konferencián felmerülő problémakörök közül – amellyel kapcsolatban ötleteid merültek fel, vagy olyanokat, amelyek összekapcsoltak előadásokat vagy beszélgetéseket.)

Három nap intenzív együttgondolkodás során többször ütköztünk ugyanabba a problémába. Valahányszor egy rendszer – a konferencia témájából fakadóan most elsősorban hatalmi rendszer – kritikájára, vagy az abból való kilépésre tettünk kísérletet, felmerült a kérdés: mennyiben lehetséges, illetve illuzórikus ez a próbálkozás? A rendszer kritikájaként működő számítógépes játékok mennyiben képesek tovább lépni a kritikán? Van-e tényleges közvetlen/közvetett hatásuk? Ki tud-e lépni a művészet a piac, a munka hatóköréből? Van-e művészet, amely ellenáll minden nemű objektivációnak? Mi lehet a harmadik ipari forradalom által sugallt munka utáni világ utópiája helyett? Található-e olyan oktatási modell, amely ténylegesen elvezet a demokráciához? Elképzelhető-e kisebbségi baloldali szolidaritás? Mennyire léptet ki a humor és mennyiben marad meg a rendszer szükséges részének? Beszélhetünk-e egy ideológiával átitatott irodalmi szövegről az ideológia kritikája nélkül? És ha igen, hová visz egy ilyen olvasási kísérlet – kilépés ez, vagy bennmaradás? Nyelviesíthető-e a testi trauma? Kimozdítható-e egy kizáró ellentétek tételezéséből született, majd egyértelműként kezelt tézis? Lehet-e úgy beszélni egy állapotról, hogy ne álljunk meg áldozat- és bűnbakkeresésnél, hanem el tudjunk jutni egy rendszerszintű problémáig? Képes-e erre egy irodalmi szöveg? Beszélhetünk-e egy emberek által lakott, élő városrészről pusztán esztétikai szempontból, az ott lakók életszükségleteit másodlagosnak tekintve? Függetleníthető-e egy diktatúra alatt publikált folyóirat címlapjai közül bármelyik is az ideológiától, amelyben létezik?

A konferencia szerkezete lehetővé tette, hogy a szemináriumok során közösen tudjunk gondolkodni, de az előadásokat is olyan természetű viták, beszélgetések követték, amelyek során akár a kiinduló tézis is kibillenthetővé vált. Rákérdezhettünk magára a kritika természetére is.

Mini-bibliográfia:

Dobrai Zsolt Levente:

Alain Badiou: A kommunizmus múltja, jelene és jövője. ford. Balázs Gábor, Fordulat, 2009/5, 96.

David Graeber: The New Anarchists. New Left Review 13, January-February 2002.

Borbély András és Kész Orsolya:

Bán Zsófia: Turul és dínó – Jelenetek a képek életéből, Bp, Magvető Könyvkiadó, 2016.

Bob Dylan Nobel-díjátadó beszéde, © The Nobel Foundation 2016.

Boris Groys: Marx Duchamp után, avagy a művész két teste, ÚjNautilius, 2013.

Mladen Stilinovic, A lustaság dicsérete in: Typopass. Kritikai dizájn és konceptuális tipográfia, Bp., 2010.

Slavoj Zizek: A tőke kísértete in: Uő. A törékeny Abszolútum. Avagy: Miért érdemes harcolni a keresztény örökségért, Typotex, Bp.,  2011, 19-36.

Balázs Imre József:

Primér szövegek:

Hazánk magyar költői. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Buk., 1953.

Bajor Andor: Kerek perec. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Buk., 1955, 1957.

Pellengér. Szatirikus és humoros versek. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Buk., 1955.

Simon László (szerk.): Munkás, paraszt, értelmiség munkaverseny lázában ég! Agitatív antológiaköltészet Magyarországon 1945–1956. Korona Kiadó, Bp., 2002.

Szakirodalom:

Russian Literature Volume 74, Issues 1–2, (1 July–15 August 2013)

Totalitarian Laughter: Images – Sounds – Performers

Edited by Serguei A. Oushakine and Dennis G. Ioffe.

Evgenii Dobrenko: The Gogols and the Shchedrins: Lessons in “Positive Satire”. Russian Studies in Literature, vol. 50, no. 2, Spring 2014, 27–62.

András Csaba:

Játékok:

Crisis Theory (David Cribb, 2016), September 12th: A Toy World (Gonzalo Frasca, 2003), The ReDistricting Game (USC Game Innovation Lab, 2006, 2015), A Phone Story (Molleindustria, 2011), Kosmosis (Molleindustria, 2008), McDonalds – The Video Game (Molleindustria, 2006), Oiligarchy (Molleindustria, 2008), Unnamed (Molleindustria, 2012)

Szakirodalom:

Bogost, Ian: Persuasive Games – The Expressive Power of Videogames, The MIT Press, Cambridge-London, 2007.

Bogost, Ian: Unit Operations – An Approach to Videogame Criticism, The MIT Press, Cambridge/London, 2006.

Kiss Gábor Zoltán: Efemer galériák, Gondolat kiadó, 2013.

Konzack, Lars: Philosophical Game Design, in: Perron, Bernard – Wolf, Mark J. P.: The Video Game Theory Reader 2, Routledge, New York/London, 2009. 33–44.

Fenyvesi Kristóf – Kiss Miklós (szerk.): Narratívák 7. – Elbeszélés, játék és szimuláció a digitális médiában, Kijárat Kiadó, Budapest, 2008.

Frasca, Gonzalo: Videogames of the Opressed: Videogames as a Means for Critical Thinking and Debate, disszertáció, 2001.