Tamás Kincső: Albi káposztája

Kovácsné, született Hausenbach Rozália (1942-ben, egy tehetős szász leány és egy román katonaszökevény rövid szerelméből), emlékei szerint mindig utálta a férjét. Kovács Albert – Albi, ahogy a kocsmai cimborák szólították, amikor megörültek neki – nemigen törődött Kovácsné érzéseivel. A morgást, dorgálást úgy úszta meg, hogy munka után rögtön kiment a sarki kocsmába inni, s csak akkor keveredett haza, amikor a felesége már lefeküdt. Nem aludt ő olyan mélyen, hogy ura érkezésére ne ébredt volna fel, pedig Albert próbált állapotához képest halkan járni, de néha el-elesett az előszobában, s olykor elnyomta az álom. Az előszoba meg hideg, fűtetlen helyiség volt, és Róza olyankor azt gondolta: „Ott fagynál meg, te részeg disznó!” Aztán egész éjjel nem aludt, óránként pongyolába bújt, és kiment az előszobába megnézni, hogy az ura ott van-e még, él-e még. Albert reggel hatkor felébredt, kiropogtatta elgémberedett tagjait, megmosdott, átöltözött, és hét órakor már aláírta a kondikát a húsfeldolgozó üzemben. Az étellel nem volt gondja, mert az a gyár alkalmazottjainak hivatalból járt, sőt, Rozáliának sem kellett soha hentesárura költeni. Albert hetente háromszor megrakta a hűtőszekrényt jóféle szalámikkal, parizerrel, virslivel, kolbásszal és szalonnával. A hentesáru beszerzése mellett Albert még egy dologhoz értett nagyon: a káposztaeltevéshez. Október végén megvett két zsák káposztát és a hozzávalókat: kaprot, borsikafüvet, tormát, szemesborsot, jódozatlan, darabos parajdi sót. A káposztákat megtakarította, megmosta, a sérült leveleket a legnagyobb gonddal levagdosta, a torzsákat éles késsel bemetszette, de a szokással ellentétben nem véste ki és töltötte meg sóval, mert Albi szerint a torzsában lévő szénhidrátok a tejsavas erjedéshez nélkülözhetetlenek. Márpedig Albi annak idején élelmiszermérnöki karon diplomázott, a káposztaeltevési módszerének helyeségét soha senki nem kérdőjelezte meg.

A kétszáz literes hordót alaposan kimosta, az aljára helyezte az összekötött kaprot és borsikafüvet, meg egy jó marék feketeborsot, majd forró, sós vizet öntött rá, és lefödve hagyta kihűlni, hogy a hordót jól átjárja a fűszeres gőz. Aztán gondosan behelyezte a káposztafejeket, közéjük matematikai pontossággal soronként adagolta a tormát, az egészet lefödve pihentette egy éjszakán keresztül. Másnap készítette el a langyos sós vizet, amivel a hordót színültig töltötte, tetejére vörösfenyő deszkát helyezett, amit egy fényesre suvickolt, lapos pataki kővel megnyomtatott. Róza soha nem tudta úgy lenyomni a káposztákat, hogy a kő ne merüljön le a hordó aljára. Egy idő után nem is ment a pincébe káposztáért, Albertet küldte le, valahányszor elcsípte józanul. Nem volt könnyű dolga, mert ahogy Albert közeledett a nyugdíj felé, munkából egyenesen a kocsmába ment, onnan pedig csak késő este keveredett haza. A felvágottat, amit otthonra szánt, gyakran a sörök és felesek mellé a cimborákkal jóízűen elfogyasztották, ezért is örültek neki annyira, amikor öt órakor megjelent a kocsmaajtóban, s egyszerre kiáltottak fel mind az öten, plusz a csapos: „- Albiiiii!”

Kovácsné otthon várta duzzogva, s valahányszor a városban megjárta magát, mindenhol elpanaszolta, mekkora egy disznó ez az Albert, hogy csak dolgozik meg iszik. Kovácsné mindenhol megértésre is talált.  S kérdezték az ismerősök, a bolti eladó és a könyvtáros, miért nem válik el az urától, ha ennyire megromlott a közös életük, elvégre a szülői ház üresen áll, oda nyugodtan költözhetne, nem bosszantaná többé a részeges férje.

– Tudjátok meg, hogy már azon vagyok, el is fogok költözni, ma kitakarítottam, leporoltam mindent, szép rend van és tisztaság édesapáéknál, nyugodjanak békében. Csak a vizet kell visszaköttessem meg a villanyt, mert azt is minek fizessem, ha nem lakik ott senki. S ha nem én, talán hazajön Ferikém, ő is elvált szegény, jobban mondva elvált tőle a menyem, elvitte a leánykát is magával, ki tudja, mikor látom még az unokámat, látom-e még ebben az életben egyáltalán. – Nagyot sóhajtott: – Semmi nem úgy van, ahogy kéne legyen.

Miután megfutotta a szokásos panaszkört, hazament, elpakolta a bevásárlást, elővette a Háború és békét, és ismét nekifogott az első oldalnak.  (Hogy szavamat ne felejtsem, Kovácsné nyugdíjba menetele előtt gimnáziumi tanár volt, magyar nyelvtant és irodalmat tanított, az olvasás volt a legfőbb szenvedélye, képes volt hatodszorra is elolvasni a világirodalmi remekműveket, és hatodszorra is talált bennük valami újat.) Amikor megéhezett, kent egy szelet pástétomos kenyeret, és vágott hozzá néhány cikk savanyú káposztát, amit Alberttel hozatott a pincéből, amikor utoljára látta, de már akkor sem volt kimondottan józan. Aztán elpakolta az asztalt, a maradék káposztát födeles műanyag dobozba zárta, hogy ne száradjon ki.

Kovácsné, született Hausenbach Rozália a savanyú káposztát még a könyveknél is jobban szerette.

Kozák András színművész Kósa Ferenc Tízezer nap című filmjében (1967), fortepan.hu, adományozó: Magyar Hírek Folyóirat, képszám: 84711