Alexandra Salmela: Az az igazi, eredeti bevándorlóblues

ÉN BELVÁNTORLÓ VAGYOK. Én jöttem lopni a te férj. Én jöttem lopni te szociális juttatások. Én nem dolgoz.

Én ülök otthon és gondoskodok magam és én férjeim gyerekeit és járok üzletben és nézelödök és vásárolgatok dolgok. Gyerekekkel gyakran megyek sétál szép parkba vagy tengerpartba, amit gyerekek és én szeretek, mert miországban nincs egyáltalál tenger. Néha megyek szoctámba, ahol intézek pénz és életügyet és bajokat. Néha találkozok és megölvendek másikok belvántorlónőknek miországból  és mi szomszédországból, mert ők beszélnek nyelv, amit én értek, vagyis mi mind szabadon beszélget pl. gyerekekröl, férjekekröl, szoctámról, pénzröl és másokról bajókrol és általánosban miéletröl Finnországban, ami ernősen más mint miéletünk otthon országban és biztósittok titeket, hogy nem olyan könyü és egyszerü és egyépként super, ahogy lehet egyesek gondolják.

De én nem tartozok azokhoz belvántorló nökhez és férfihoz, akik csak reklámál és panaszkod mindig. Én optimista vagyok, hogy Finnországba költösztem, bár nem mindig pink minden. Én probálok beolvad Finnországba és nemzetébe, ezért okért szorgosan tanúlok a finn nyelven. Amikor depresszios és szomorúkása vagyok, emlékszek egy történetre, ami mindig megerösit a hitemben és magamba vetett reményemben, az ujj finn környezetembe való alkalmazkodási képességemben és a lehetöségekben, hogy sikeresen beteljesiteni itt saját magam.  Most én lemondok eszt a történetet nektek is. Ez mitikus rege belvántorló bátorságokáról és sisujáról vagyis kemény finnlelkéröl, ami nagy bár pillanati szerencsét hozott a hösnek ebbe a történetból, aki úgy mint miországban normális, természetesen férfi.

Paľo Oškvarok élete Muránska Dlhá Lúkaban már réges-régen holtpontra jutott. Munkát nem kapott a szomszédos kisvárosban és művelt férfi foga nem fűlött mezei munkára. A frusztrált férfi először szülőhelye egyetlen éttermében próbált életörömre lelni, de miután igazságtalanul kitiltották onnan, saját verandájára kényszerült, belenőtt a magányba, borús gondolatok lepték el. Vén öreganyja búsult, búslakodott, mikor a szerencsétlen, verandán heverő Paľo élettelen testének romjaiba botlott. Minden erejét összeszedte, fenyegette és kérlelte, ütötte és csókolta, de Paľón sehogy sem tudott segíteni. Vén öreganyja mélyen felsóhajtott és elindult földet felszántani, kaszálót lekaszálni, tehenet megfejni. Paľo meg se moccant, bármennyire is kedve lett volna, nem tudott a verandára rohadt karosszékből felugrani, szeretett öreganyjának segítségére sietni. Miután öregszüle az utolsót lehelte, egyedül maradt biz Paľo. Búskomoran tűnődött, töprenkedett:

– Neeem, ebben a faluban nincs semmi magamfajtának való. A szegénység kunyhóig hatol, senki sem segít, a szomszédok csak a legrosszabbat kívánják fejemre. Nyomorult ez az élet. Elmegyek én hát innét, városba, másországba. Elmegyek én mondjuk külföldre. Amerikába!

Így döntött Paľo Oškvarok. Mint elődei száz évvel korábban, ő is eladta kicsiny tulajdonát és az országútnak indult, Amerika felé.

(Szeretném felhívni rá a figyelmet, hogy nemcsak nyelvi, hanem stílusbeli határokat is feszegettem itt. Ahogy egyesek talán maguktól is rájöttek, kihasználtam a realista regény és népábrázolás adta lehetőségeket, mint például fura szórend, régi szavak használata és vidéki miliő, melyek szerintem Paľo Oškvarok történetének mitikusságát hangsúlyozzák. A szóbanforgó módszereket a következőkben kissé parodizálom, és használok továbbá egy csipetnyi iróniát is. Emlékeztetném önöket, hogy én magam nem így beszélek saját magaéletemben.)

Láng Orsolya illusztrációja

Vad és veszélyes hajóút után lépett hősünk Paľo Oškvarok szárazföldre októbernek tizenkettedik napján (az úr esztendeje minket nem feltétlenül érdekel, nem is emlékszem rá percre pontosan, mert a történet mitikus történet, és mint olyan a mitikus időhöz tartozik. Mindenesetre a dátum október 12.), és ez buzdította Paľót, hogy egy másik nagy kalandhőshöz hasonlítsa magát:

– Juj, mint az a Robinzoon – sikoltott fel boldogan. – Ez egyértelmű jel, hogy az Amerika-utam nagy sikerrel fog járni.

Széles mosollyal az arcán, jelentéktelen vagyonával és bőséges útravalóval teli batyujával a hátán állt a friss emigráns Paľo Oškvarok a kikötő mólóján.

– Ho-hoooooooooooj! – kiáltotta a helyi lakosoknak, a színes, hangyamódra mozgó embertömegnek. Senki nem válaszolt.

– Ho-ho-hooooooooooj! – kiáltotta a helyi kikötőfaunának, főként a sirályoknak és galamboknak, bár néhány patkány is vidáman játszadozott a csatornalefolyó közelében. Ezen élőlények közül semelyik sem reagált a köszöntésre.

– Ho-ho-ho-hoooooooooooooj! – kiáltotta Paľo harmadszorra háromszor hangosabban, mint korábban. Aggasztani kezdte, hogy hangjának ereje eltörpül a hatalmas, akár hatemeletes amerikai felhőkarcolók között, mivel nem jutott el a helyi emberek és állatok fülébe.

– Menjünk gyorsan el mellette, kicsikém. Megint valami tökkelütött részeges zavarja a járókelőket… – mormogta egy ideges kinézetű anyatípus kíváncsi gyerekét biztonságba vonszolva, a lehető legtávolabb ordibáló hősünktől.

– Fuj, nem szégyelli magát, világos nappal és ilyen állapotban – rosszallta egy arra járó mama.

– Mennél inkább dolgozni, kölyök! – lóbálta botját a mama papagavallérja Paľo pofája előtt.

– He? – kérdezte Paľo a meglepetéstől balgán és okkal, hiszen nem értett egy szót sem és egyébként sem tűnt semmiféle kölyöknek, hiszen negyvenes, óriásnagyságú izompacsirta volt.

– Kibaszott hippi! – kakukkolt a közeli padon ülő alkesz rekedt hangon. – A picsába micsoda szerelés… – köpött egyet Paľo szép gemeri népviseletére mutatva.

– Kee-boss hip-pi! – derült fel Paľo, aki már-már azon volt, hogy elveszítse a reményt új hazájának lakosaiban és azok vendégszeretetében.–  Ja –  Paľo Oškvarok. I. Ich – mutatkozott be. És mivel nyelvtudása meglehetősen hiányos volt, nem tudott hozzátenni mást, mint egy napsugaras „na zdarovie”-t.

– Ezek a ruszkik – fintorodott el egy arra járó kisasszony, de az alkesz arca felderült.

Így keveredett naiv hősünk rossz társaságba, és ezzel együtt rossz helyekre és cselekedetekbe. Sok új barátot szerzett és elvesztette kis tartalékainak nagy részét. Hanem ami a legfontosabb, hirtelen kiderült számára, hogy az ország, ahová olyan optimistán érkezett, valójában nem a minden álmok beteljesítője, aranyos Amerika… De úgy gondolom, hogy ennek a résznek az eseményeit muszáj részletesebben leírnom. Így történt:

Paľo leült az alkesz mellé a padra és kérdés nélkül kortyolt egyet a piájából. Az alkesz először megsértődött, és pofán akarta vágni a szemtelen tolvajt, de Paľo napsütéses arca és egy üveg hagyományos, szlovák, házi szlivovica Paľo kezében megállították, és arra kényszerítették, hogy megváltoztassa a vendéghez való hozzáállását. Hamarosan fivérekként italozgattak és fecsegtek, mint ősöreg barátok, Paľo pedig rájött, hogy az új haver nem valamiféle züllött alkoholista, hanem Jaska, akinek saját garzonja és a városi könyvtárban munkahelye van, csak éppen hosszabb betegszabadságot vett ki. Paľo kézzel-lábbal próbálta elmagyarázni Jaskának, hogy neki semmije sincs, mivel eladta a házát meg a tehenét, és a szülőfalujában nem akadt művelt férfihoz hasonló, akit barátjának nevezhetett volna. Nem volt neki egyebe, mint egy kis pénze, hogy új életet kezdjen. Jaska ellenben vidám havernak tűnt, akinek a garzon és munkahely mellett sok hasonlóan vidám barátja volt, akikkel a magányos Paľónak is mindenképpen meg kellett ismerkednie. Ezért úgy döntöttek, hogy elindulnak a rosszhírű városrész fele megkeresni a haverokat.

Miután egy olcsó bárba érkeztek, Paľo elcsodálkozott azon, hogy hány komája lehet egyetlen embernek. Jaska bejelentette nekik, hogy Paľo az ő nagyon jó és szeretett barátja és így az ő szeretett és jó barátjuk is. Egy söröskorsó mellett Paľo Oškvarok a félreeső hegyi faluban töltött kínkeserves életéről mesélt új cimboráinak, majd határtalan örömét fejezte ki, hogy Amerikába költözhetett.

(Itt el kell mondanom, hogy tisztában vagyok vele, minden logika szerint friss emigránsként Paľo nem érthette a finn nyelvet, ugyanakkor a bemutatott körökben az emberek valahogy mindig képesek információátadásra, még ha nem is beszélik egyáltalán az adott nyelvet. Mindenesetre ezt a jelenetet én finnül írom meg és mondjuk azt, hogy ez az én művészi licenszem.)

– Milyen kibaszott Amerikába? – hörögte a nagy szakállas tag.

– Kibaszott Amerika – köpött a férfikinézetű nő, tele méreggel a szóban forgó ország iránt.

– A csóró azt hiszi Amerikában van – röhögött fel a kicsire összeszáradt férfi, aki csak kávét ivott, szünet nélkül dohányzott és mesterien biliárdozott.

– A francba, Jaska, milyen fogyatékos idiótát hoztál te ide? – kérdezte a férfikinézetű nő.

– Jó haver ez – támogatta Jaska Paľót, aki igyekezett kivenni valamit a beszédükből. – Ez itt Finnország. Finland – magyarázta Jaska barátságosan.

– Finnország Finland Perkele – virgyorgott a szakállképű.

Paľo Oškvarok tétovázott. Finnország. Finland. Perkele. Hogy a csodába került ő ide, amikor a cél Amerika volt?

– Kurva – mondta ékes anyanyelvén. – Finnország, Finland… Perkele!

– A picsába! – mérgelődött a férfinő. – Finnország ezerszer jobb ország mint a te Amerikád. Amerika egy rakás szar.

– No, Finnország is egy rakás szar, de mégis sokkal jobb hely, mint a Juu-Esz-Ej – egészítette ki Jaska.

– Minden ország egy rakás szar – tette hozzá a szakállképű. – Nincs köztük semmi különbség.

Paľo nem tudta megítélni ennek az információnak az igazságértékét, hisz a falujához közeli megyeszékhelyen kívül máshol nem járt. Mindenestre nagyon bírta az új barátait, ezért úgy döntött elfelejti az amerikai álmot és Finnországban kezd új életet.

(Most ezt a történet továbbtekerem, mert senki nem tudja megmondani, mi következett ezután a beszélgetés után, habár a havi kocsmai találkozóikon a miférjekink eléggé vad történeteket mesélnek hosszú vedelésekről, számtalan verekedésekről és nemi közösüléses kalandokról. Ezek a történetek kétes eredetűek, nincs semmi alapjuk. Ami azonban igaz, hogy valamennyi idő múlva Paľo a park bozótjában ébredt és észrevette, hogy szép úti ruhája csúnyán összekenődött, az uzsonnás batyu csereruhástúl eltűnt és pénztárcája üres. Ez a fajta cselekményalakítás különben eléggé tipikus a naiv falusi legények nagyvárosban történő első látogatásaival foglalkozó történetekben. Ez is azt bizonyítja, hogy Paľo Oškvarok története archétipikus. De akkor most folytatom🙂

Paľo megpróbálta felidézni az eseményeket, és próbálta a környéken megkeresni cuccait, újból megpróbált emlékezni az eseményekre és a társaira, megint keresni próbált – eredménytelenül. Végül már csak káromkodott és sírt, sírt és káromkodott. Arra emlékezett, hogy valami szakállképű azt állította, minden ország tiszta szar.

– Igen, valóban, de ez a Finnország a legszarabb mind közül – gondolta borúsan. Aztán összeszedte magát és elindult a legközelebbi bár felé reménykedve, hogy megleli és esetleg fel is ismeri barátait. Csodák csodájára, így is történt. A bárpultnál ült a hatalmas férfikinézetű nő reggeli sörét iszogatva.

– Helló – köszönt vidáman Paľo és már el is képzelte, hogyan oldódik meg minden, és a cuccai is hamarosan visszatalálnak gazdájukhoz.

– Mi va’? – morgott a férfinő.

– Bráti – kiáltotta boldogan Paľo és a nőhöz ugorva megpróbálta megölelni azt.

– A krrrva anyád! – visított a férfikinézetű nő furcsa magas hangon.

– Valami baj van, Marja? – kérdezte a csapos.

– Ez az őrült alkesz meg akar erőszakolni! – ordította a Marja nevű férfinő.

A csapos ezen felháborodva megfogta Paľo hosszas iszogatástól legyengült karját és durván kidobta őt az udvarra, annak ellenére, hogy hősünk szerfelett szívfájdalmasan könyörgött segítségért a vécéről jövő Jaskához.

– Menjetek a pokolba, kibaszott csövesek, niggerek és más betolakodók vagy… – fenyegetőzött a rozmárférfinő, majd kortyolt egy nagyot, böfögött és köszönetet mondott megmentőjének: – Köszi, Abu.

(Ehhez kapcsolódóan egy az ingyenes Metró című lapban megjelent, rendkívül színvonalas újságcikk jutott eszembe. A szerző megállapítja, hogy a finn focinak egyáltalán nincs jövője külföldi és bevándorló játékosok nélkül. Ennek igaznak kell lennie, hiszen a svéd csapatban is vannak külföldi származású labdarúgók, akik az ország legjobbjai közé tartoznak. Ugyanakkor a Százas ingyenes újságban egy bizonyos Miért jeligéjű illető arról panaszkodott, hogy a bevándorlók nem kapnak rendes állást Finnországban, legyenek bármennyire képzettek és nyelvtudással rendelkezőek is. Nem tom, tulképp én például ismerek egy olasz szociológust, aki egy étteremben mosogat, de az nem tudja a finn nyelvet egyáltalán és az angolnyelvi tudása is leromlott itten északon, ráadásul kommunista.  Pár ismerősöm nem találja fairnak, hogy mindenféle kurd művészek és szenegáli orvosok pizzát sütnek és kebabot csinálnak, de mit lehet tenni, amikor az ő nyelvtudásuk is nagyon gyenge, az ilyenek biza nem alkalmasak semmi egyébre. Nyelvével él a nemzet, vagy hogy is van ez, mondom én. De vissza a történethez:)

Így maradt egyedül Paľo Oškvarok egy idegen országban barátok és vagyon nélkül. Kiéhezve vánszorgott az utcákon, és reménytelen dühe csak nőtt és nőtt. Valamelyik mellékutcában hirtelen észrevett egy rozsdás kisteherautót hazája rendszámával. A furgon oldalajtaja nyitva volt és bent nyolc ebédelő építőmunkás ült.

– Fivérek! Segítség! Kegyelem! – kiáltott fel Paľo és térdre borult az autó előtt. Nyolc ebédelő építőmunkás abbahagyta szendvicsei rágcsálását és bámulni kezdte a furcsa alakot.

(A következő beszélgetés a valóságban szlovákul történt, az érthetőség kedvéért mégis úgy döntöttem finn nyelvre fordítom, ami az olvasóhoz véleményem szerint közelebb áll, bár az általam választott realista stílus talán az originális nyelv használatát követelné meg. De ilyen problémák jelentkeznek, amikor multikulturális miliőről írunk.)

– Segítsetek nekem, nincsen semmim, elvesztettem mindent! Véletlenül jöttem ide, bár Amerikába indultam, nagyon próbáltam munkát találni, de akkó dorbézolni köteleztek engemet helyi tolvajokkal és iszákosokkal és ők elraboltak töllem mindent kibaszottul mindent –

– A picsába milyen igazságtalanság – morogta egy nagy, sötét pasas, felemelte a kezét és egy jó nagy falatot harapott a kenyérből. – S azok a faszok tőlünk, kelet-európaiktól félnek – a harapáson nyammogva nyavalygott.

(Ehhez kapcsolódóan eszembe jutott néhány miországunkbeli bevándorló, akik mindig kihangsúlyozzák, hogy Finnország fővárosa, Helsinki a keleti hosszúság 24◦56’15” fokánál fekszik, míg Szlovákia fővárosa, Pozsony a 17◦06’16” foknál. Tehát a kelet-európai Pozsony szerintük 7◦49’69” fokkal nyugatabbra található, mint a nyugati Helsinki. Ráadásul az ilyen hamispatrióták azt fröcsögik, hogy Pozsonyban olaszabb kávét és csehebb sört kapni. De szerencsére ezt csak azok az öröksiránkozók állítják, akik velem ellentétben nem értik, hogy itt szellemi és nem földrajzi nyugatiságról van szó.)

 – Elmondjuk a főnöknek. tartunk egy hosszabb szünetet és elmegyünk megverjük azokat a szarcsimbókokat – javasolta egy alig nagykorú fiú és dühösen rágyújtott.

– Nem találjuk már meg azokat! – sóhajtott fel Paľo.

A melósok elhallgattak és gondolkodni kezdtek.

– De itt biza drágaság van – szólt egy pillanat múlva a nagy sötét.

– Hm – fejezte ki egyetértését Paľo.

– Tallinba járunk vásárolni. Autóval olcsón kijön. Mindig két hétre veszünk kaját – folytatta a nagy sötét.

– Hm – érzékeltette Paľo, hogy továbbra is figyel.

– Hajóval nem is tart sokáig – közölte a nagy sötét és hozzátette: – Neked is megérné észtből venni kaját. Sokkal olcsóbb, mint itt.

– A picsába megtaláljuk azokat s szétverjük mint a kiskutyákat! – kiáltott fel a melósfiú dacosan.

– Elmondjuk a főnöknek. Ő tudja, mit érné meg csinálni – szólalt meg egy megfontolt öregecske alak pacifistább vonalon.

– Bár mi elég jó pénzt kapunk – folytatta a sötét óriás. – Mégis észtbe járunk zabáért. Ott kimondottan észrevehetően előnyösebb.

– Mennyi fizut kaptok? – kérdezte Paľo, akiben valódi érdeklődés lobbant fel.

– Nooo, kábé négyezret – válaszolt a fiú.

Paľo gondolkodni kezdett. Nem akart ő melósnak állni, mégiscsak befejezte a szakközépet. Ugyanakkor eléggé tudatában volt helyzetének bizonytalan oldalának. Idegen országban volt, amelynek a nyelvét nem ismerte. Az igazság az hogy nem is ismert mást, mint az anyanyelvét és egy kis minimal survival englisht. Semmi pénze nem volt. Éhes volt. Olyan éhes volt, hogy egy rozsdás furgonnal megjárt tallini bevásárló út sem hozta volna különösebben zavarba. És négy lepedő kétségkívül jó pénz. Százhúszezer korona (húúha, tizennyolcezer lej – kiálltott fel a fordító), számolgatta Paľo, és a szemei mohón csillogtak.

– Idejön-e a főnökötök? – tudakolta Paľo.

– Hogyhogy? – kérdezte a sötét nagydarab meglepődve.

–Gondoltam, kérdezősködök egy kicsit, akadna-e nekem is munka – válaszolt vonakodva Paľo, arra gondolva, hogy milyen jó muri lesz az új munkatársak közt lenni.

– Csak kerül! –kiáltott fel örvendezve a nagy, sötét pasas. – Egy leszel majd közülünk!

– Üdv neked, üdv – motyogta egy öregebb, csendesebb alak a furgon sarkából.

– Minden rendben van. Megmondjuk a főnöknek, hogy jött egy új tag, na s ő majd megörvend, mert új tagokra folyamatosan szükség van, ugye, gyorsan kell építkezni, ha már olyan rövid itt a nyár. Akkor meg azonnal melóba állni és egy hónap múlva négy lepedő a kézbe – magyarázgatta egy kisfőnök kinézetű fazon, fellelkesülve attól, hogy végre elmagyarázhat valakinek valamit.

– Nektek tehát négy lepedő marad a kezetekben? – kérdezte Paľo csodálkozva.

– No, nem egészen négy lepedő, mert abból még persze lakbért és kaját kell fizetni és egy kis összeget az ügynökségnek, aki intézi nekünk az adót és ehhez hasonló dolgokat. De ja, majdnem négy lepedő – folytatódott a magyarázat, de Paľo már nem figyelt rá, hanem azt számolgatta, hogy mennyi pénz jönne össze egy év alatt, ha sikerülne félretennie legalább a fizetésének felét. Huszonnégyezer euró. Hétszázhúszezer korona (száztízezer lej – gondolta a fordító). Tényleg megéri, még ha dolgozni is kellene.

Így lett a belvántorló Paľo Oškvarokból gastarbeiter Paľo Oškvarok. Legalábbis egyelőre.

(Most a történeten egy drámai kihagyást követek el, vagyis átugrom az unalmas részeket összesűrítve őket pár mondatba. Egyébként ez túl hosszú lenne, senki sem bírná végig olvasni és akkor a tanulság nélküle maradna.)

A főnök értelmes ember volt, akivel Paľo gyorsan megegyezett a munkáról és fizetéséről. Azután begyömöszölte magát az új munkatársakkal teli rozsdás furgonba, ami hamarosan elindult Vantaa komor ősrengetegei felé. Az erdő közepébe, mégis elég közel az autópályához új lakónegyedet építtettek: minőségi lakhatás emberi áron, írta a kapu előtti infótáblán. Harminc napig gürcölt ezen az építkezési területen Paľo Oškvarok, aztán jött a fizetés. Paľo keze reszketett, ahogy a fehér borítékot átvette a főnöktől, miközben aláírt valami papírt. Azon gondolkodott, hogy milyen érzés ilyen sok pénzt a kezében tartani. De rögtön rémeket látott, amikor kinyitotta a borítékot és csak hétszáznyolcvan eurót számolt. Az utóbbi időben Paľónak annyi megpróbáltatásban és igazságtalanságban volt része, hogy majd szétrobbant a dühtől.

– Mi a fasz akar ez lenni!? – visított a főnök irodaként szolgáló lakókocsijában. – Hol van a fizetésem? Ebből hiányzik háromezer-kétszázhúsz euró! Hol a lófaszban van!

A főnök nyugodt maradt. Segítségnek ott volt neki egy nagy fekete és egy kisebbecske, de rendkívül szívós alak. És mindent meg tudott magyarázni és alapozni:

– Ezer euró a lakbérre, ezer euró az ügynökségnek, háromszáz euró a kajáért, ötszáz euró utazási költség Szlovákiából és négyszáz euró kezelési költség. Jep, és még ketszáz euró a meleg vízre – sorolta a főnök Paľónak.

– Mi a franc!? – ordította Paľo. Egy lepedő a szaros ágyért és egy lepedő a nem létező ügynökségnek és milyen kibaszott kezelési költség? Ételt különben mi veszünk magunknak Tallinból és nincs itt sehol meleg víz, az ötszáz a fuvarért Szlovákiából pedig nevetséges, amikor mindenki tudja, hogy nem is utaztam veletek csak Helsinkiből!

– Hm-hm – köhintett a főnök. – Nem emlékszem pontosan a te esetedre, elég nagy számú dolgozóról kell gondoskodnom. Ezen a papíron különben is írja, hogy bizony utaztál és el is fogadtad az összes többi feltételt és költséget.

– Nem fogadok el semmit, a picsába! – üvöltötte Paľo vörösen. – Csalással vádolom magukat!

– Senki sem csapott itt be senkit. Te magad írtad alá a munkaszerződést – mosolygott a főnök.

– A fészkes fenébe – mondta Paľo és egyre csak bámulta a gyűrődött papírdarabot, amelyet a fizetés átvételekor írt alá. Ahogy mindenki más is. – Megint faszra vettek. A kisembert mindig faszra veszik – állapította meg keserűen és elindult az erdő felé, el a csaló főnöktől, ostoba építőmunkásoktól, az egész kibaszott építési területről.

(Ehhez kapcsolódóan eszembe jutott egy cikk, amelyben egy tehetséges invesztigatív zsurnalista bebizonyítja minden kételkedő Tamásnak, hogy a miországunk hihetetlen fellendülési időszakban van és az életszínvonal folyamatosan meredeken emelkedik, ennek köszönhetően pedig a korábbi kivándorlók tömegesen térnek vissza szülőbuckáikra. Hiszek a zsurnalista által mondottaknak, és ezért ajánlanám a sok szerencsétlen bevándorlótestvérnek és -nővérnek a hazatérést, nehogy a szociális irodákból lejmolt felesleges támogatások elrontsák a mi, adófizető, rendes újállampolgárok hírnevét. Csatolom a szóban forgó cikket és remélem, hogy inspirációt és pozitív energiát ad majd nekik a hazatéréshez:

VISSZA A PARADICSOMBA!

Szlovákia nemzetgazdasága meredek növekedésben van. A tizenkilenc százalékos szlovákiai egykulcsos adó idecsalogatja a külföldi befektetőket. Ázsiai és nyugat-európai vállalkozások is megrohamozzák az országot, hogy majd ők diktálják a játékszabályokat a szlovákoknak, akik pedig az engedelmeskedéshez szokva szót fogadnak és örvendeznek új partnereiknek. Egy kétes és előnytelen szerződés bizonyos koreai nagyvállalattal arra késztette ennek egyik kritikusát, hogy átnevezze az országot SzlováKIÁra. Vidéken több jelentős, a szegény népnek munkát adó gyár, a városokban pedig gyönyörű szép, üveg törpefelhőkarcolók épültek. A nép viszonylag jól él, autókázik, shoppingol, hízik, és a folyamatosan emelkedő életszínvonal hazavonzza azokat a szlovákokat is, akik a múltban a jobb élet és nagyobb fizetés reményében hagyományosan kapitalista országokba vándoroltak.

– A külföldi munka már nem éri meg – állapítja meg a Britanniából éppen hazatért Jan Kováčik.

– A font értéke nagymértékben csökken a koronához képest, a dollárról nem is beszélve. A harminc korona eurónként teljesen váratlan rekord, sokk a pénzügyi világnak. Figyelembe kell venni, hogy néhány évvel ezelőtt egy euróért még örömmel fizettünk másfélszer ennyit – kommentálta a szlovák korona meglepő növekedését Karol Pizgoň közgazdász.

– Külföldön gürcölsz mint egy ló, hogy legalább annyi pénzt keress mint egy helybeli melós, fizetésemelésről nem is álmodhatsz, s mindenki úgy viszonyul hozzád, mint egy fogyatékoshoz, pedig két egyetemed is van. Nem vagyok én pestises patkány, kibaszott nyugati országok. Biza muszáj hazamenni, ott már majdnem jobb pénzt kapni, és az emberi méltóság is valahogy megmarad – dühöng a művészetek duplamestere Ľubica Pyšná, aki Nagy-Britanniában öt év alatt mindenfélével foglalkozott, többek között epret szedett, mosogatott kínai bisztróban és kaszinóban is dolgozott.

– Nah, kéregetők külföldön vagy túl sokan vannak vagy aztán nem is szabad tarhálni. A biznisz ott elég szar. Nálunk legalább enyhe telek vannak, már a kinti élet miatt, nem úgy, mint valahol svédbe vagy finnbe – csatlakozik a külföldi munka kritizálásához Dezider Berky-Orgován is. – Mennyünk haza. Haza csak egy van – teszi hozzá könnyekkel a szemében.

A szlovákok tehát a kimerítő és szegény évtizedek után végre visszatérnek hazájukba – és ráadásul tömegesen. A jobb élet, magasabb fizetés, de legfőképp az emberi méltóság és elismerés reményében.

Láng Orsolya illusztrációja

Habár szilárd pozícióra szert tevő bevándorlócsaládanyaként én személy szerint nem gondolkodom a hazatérésen, melegen ajánlottam volna azt Paľónak, amikor pénz és munka nélkül vánszorgott végig erdei utakon a sötét jövő felé, de legalább az átkozott építkezési területtől elfelé:)

– Kurva do piči všetko je v riti všetko ako ma ojebali hajzli hnusní zasraní všetci sú to hajzli hej a celé Fínsko je na kokot hnusná krajina samé komáre a drahota a zima a tma a vyjebané svine tu žijú – káromkodott a szíve mélyéből, káromkodott saját anyanyelvén, de olyan borzalmasan, hogy azt nem is merem azt emberek, vagyis a finnek, nyelvére fordítani.

(A következő jelenet alapja nem túl realisztikus és a gyanakvó egyénekben némi kételkedést válthat ki a történet ellen, de itt tudatosan döntöttem a romantikából ismert természetimádat és -közelség használata mellett. Ugyanis szegény diákok az erdőben gyakran találkoznak jó betyárokkal, akikkel aztán a tábortűz mellett reggelig buliznak, és mivel Paľo története is eléggé romantikus, vele is hasonlók történnek, bár ő tudvalevőleg nem volt diák. A biztonság kedvéért újból emlékeztetném önöket arra, hogy mitikus történetről van szó, és köztudott, hogy a legendákban néha megesnek és történnek természetfeletti dolgok:)

Az út széli rönkökön vidám társaság üldögélt. Egzotikus ételeket falatoztak, pezsgőt ittak, illetve a művészetről és annak kortárs társadalmunkban betöltött szerepéről beszélgettek.

– A művészetnek társadalomkritikát kell megfogalmaznia – állította valaki.

– Az nem elég! Semmilyen körülmények között sem elég! – kiáltotta egy másik ingerülten. – A művészetnek egyenesen harcolnia kell a szegények és jelentéktelenek nevében, a művészetnek az élvhajhász polgárokat szemen kell szúrnia, nem is… inkább a polgárok hájas hasába kell vágnia úgy, hogy az vért köpjön és e kín által megértse, milyen igazságtalanságok történnek ebben a világban, amelyek nem a kényelmes távolban, valahol Afrikában vagy Ázsiában esnek meg, hanem itt, a mi szeretett kékfehér Finnországunkban.

– A mi paradicsomunkban – tette hozzá egyikük böfögve.

– Íme, ott jön e farkastársadalom áldozata, az elnyomott ember, akiért az igazi művészet harcol! – kiáltott fel a politikus művészek legpolitikusabbja a sóderúton vánszorgó és káromkodó Paľóra mutatva. – Milyen igazságtalanságot követett el veled szemben a polgárság, elvtárs? – kérdezte barátságosan.

– Give me beer – mordult fel Paľo Oškvarok, a polgárság elnyomottja.

–Igen, azok a seggfejek szegényeket hoznak az országba, a jogaikról mit sem tudó külföldieket, kéregetők bérét adják nekik, és elrabolják minden emberi méltóságukat. Modern rabszolgák, de a mi jobboldalunk által elvakított szegények őket gyűlölik, nem pedig az igazi ellenségeiket – a finn polgárságot – magyarázta elvtársainak a politikus művészek legpolitikusabbja, miközben sörösüveget nyújtott a hitvány rabszolgának, akinek volt neve is – Paľo Oškvarok.

– Tanks you – értékelte Paľo e testvéries cselekedetet.

– Mit énekeltél éppen az előbb, elvtárs? – érdeklődött egy fiatal művésznő. – Tartásodban indulatos energia, hangodban az eljövendő küzdelem ereje lakozik…

– Ha? – kérdezte Paľo.

– What – you – sing? – fordította a legpolitikusabb angolos egyszerűsített nyelvre.

(Itt megint meg kell jegyeznem, tudatában vagyok annak, hogy Paľo angol és finn nyelvi tudása kisebb és rosszabb volt, mint ahogy a következőkben látszik. A beszélgetés mégis briliánsan folyt, mivel a művészeknek nagy lelkük volt és ezért képesek voltak önmagukat hasonló lelki és érzelmi hullámhosszra hangolni hősünkkel, aki a pillanat bűvöletében megellehetősen jól reagált.)

– I sing? Aaa… I say – minden kibaszott tele a tököm – magyarázta Paľo. – Világ tököm, Finnország tököm, finn tököm, főnök tököm, minden tököm. Kibaszottfaszpicsaseggfej. Én vagyok szegény belvántorló – próbálkozott nyelveket beszélni a második sör reményében.

– A mi hősünk! – visított a fiatal, igazán ígéretes művésznő.

– What – language –? – szótagolta a legradikálisabb lassan és sükethangosan.

– I – Slovakia – jelentette be büszkén Paľo.

– Ha! – hallatszott egy fiatal, küzdelemre kész férfi hangja. – Háborúk dúlta országból importálnak olcsó munkaerőt azok a seggfejek!

– Hogy merészelik ilyen pimaszul kihasználni a szerencsétlenek helyzetét?! – sóhajtott fel egy zömök nőnemű művész könnyes szemekkel.

– Slovenia – jaj de szép nyelv. Biuuuutiful – language – csodálta Paľo anyanyelvének puhaságát és melodikusságát a legradikálisabb művész.

– Slovakia – javította ki Paľo és mindenféle szégyenérzet nélkül vett egy harmadik üveg sört is.

– Jaj bocsánat, bocsánat – sajnálkozott mindenki és valaki elszántan motyogta: – Szlovákia – erre emlékezni kell.

– Is – big – war – in – Slovakia? – kérdezte a fiatal művésznő tele szimpátiával.

– No – válaszolta röviden Paľo.

– But – you – poor – próbálkozott újból a fiatal tehetség.

– Yees – válaszolta helyeslően Paľo. A művészek mind mélyen felsóhajtottak. Néhányuknak a riói favelák jutottak eszükbe, néhányan pedig nádkunyhókra és éhezői lakóikra gondoltak.

– Itt van a mi egyedülálló lehetőségünk hatni a dolgok állására az újjáébredt művészettel! Az általunk régóta vágyott és végre meg is született művészi újpolitizmus nem hagyja figyelmen kívül a legkisebb igazságtalanságot sem – zagyválta a régi iskola baloldali művésze.

– Csináljunk egy bevándorló témájú multikulturális multimédiamusical előadást – ajánlotta egy fiatal férfi tele lelkesedéssel: – Mindenkinek jut szerep! Ha valaki nem tud énekelni vagy táncolni, a kulisszák mögött lehet majd állatokat vagy fákat alakítani.

– Gyűjtsünk be Finnország minden lehető bevándorlónépcsoportjából egy képviselőt és belőlük alkossuk meg az ensemblénkat – álmodozott a fiatal tehetség.

– Hány fajtájuk lehet? Hogy beférjenek a színpadra – aggodalmaskodott egy szkeptikus.

– Pah, jobboldali üzleti szarság – fejezte ki undorát a legidősebb és legpolitikusabb művész: Semmi megashow. Valami sokkal autentikusabbat kell csinálni.

– Mit? Mit? Mondd már el! – szerették volna tudni a lelkes művészek. Az öreg róka várt egy pillanatig, és amikor a türelmetlen hallgatók fetrengeni kezdtek a kíváncsiságtól, türelmesen válaszolt: Bluest.

– Nem értem – merte bevallani a fiatal tehetség.

– Bevándorlóblues. Igazi mondanivaló a szenvedő szív mélyéről. Egyedüli fellépőként – az új művészeti hullám guruja itt megállt egy pillanatra, hogy tisztázza hősünk nevét: – Paľo Ok-Várok. Nincs is másra szükség, mint lefordítani azt a szöveget csehből finnre. Az érthetőség kedvéért.

– I – Slovakia. No Cechki – tudatta Paľo.

– Bocsi – sajnálkoztak a művészek, egy öregecske nő még meg is simogatta Paľo vállát azt motyogva, hogy sorry, sorry.

– Bluesmant csinálunk belőled. WE – make – bluesman – from – YOU. Yes? – kötött együttműködései egyességet a művészróka.

– Yes – válaszolta barátságosan a hatodik sörét iszogató Paľo.

(Nehogy hamis kép alakuljon ki rólunk szlovákokról, muszáj biztosítanom, hogy nem mindenki vágna bele csak úgy valami kommunista művészeprojektbe, amit az embernek a fenyőerdő kellős közepén ajánlanak, és Paľo is csak a kezdődő részegség és a mély reménytelenség miatt keveredett ebbe a sürgés-forgásba.)

– Huh-húúú! – fiatalos kiáltás az ünnep tiszteletére és mások is bátorítóan merészkedtek megveregetni Paľo vállát, illetve egy bizonyos kapatos művésznő ragacsos puszit adott az arcára.

– De előszőr tudnunk kell, hogy miről énekelsz. What – you – sing? – tudakolta a harcos művész.

– Minden szaros kibebaszott – ismételte meg Paľo az egyszer már közölt információt.

– Yees. But – every word. E-VE-RY – feleselt a művész.

Láng Orsolya illusztrációja

És Paľo Oškvarok mindent beleadott, hogy dühkitörését részletesen lefordítsa a művészeknek: – Kurvamocskospicsa minden francos kibaszott seggfejek seggfejők Finnország faszgeci szúnyogok drága sötét hideg minden hülyepofa él itt.

És a megértő művészek teljesen átérezték, hogy mit akart Paľo kifejezni:

– A kurva istók bassza meg! A picsába! Minden elveszett, minden. Hogy kibasztak velem, azok a szopós seggfejek! Mindenki seggfej, igen mindenki, és Finnország a redvás francból kikapart ország, ahol nincsen más csak szúnyogok és felárazott dolgok, ahol az örök sötétben és hidegben csak tetűláda disznóemberek élnek. A picsába mindenkivel!

– Hmmm… – gondolkodott a fiatal tehetség. – Nincs ebben kissé túl sok káromkodás?

– Nem baj. Majd kisípoljuk – javasolta valaki.

– Nem marad belőle semmi – tiltakozott egy másik.

– Piip-piip blues – viccelődött egy középkorú hordóhas.

– De ez autentikusság. Az átlagember szólásmódja, az átlagember gondolatvilága! Ezeket nem lehet kiszűrni! –ordította rémülten a vén radikális.

– Én sem szeretem a kompromisszumokat, az olyan polgárias – ismerte be a fiatal, küzdelemre kész férfiművész – de annyit szeretnék még hozzátenni, hogy a finnek nem örülnének, ha egy, a mi országunk segélyeit élvező bevándorló ugyanezen ország eredeti lakóit seggfejeknek nevezné. Ezen a részen módosítani kell, legalábbis ha azt akarjuk, hogy művészeti projektünket bemutassák nagyobb színpadokon is, mint a Tobozos bárban.

– Ez bizony igaz, engem is zavart kicsit, pedig nyitott baloldali művész vagyok, nem pedig valami jöttment redneck, és nagyon is megértem a bevándorlóink dühös szenvedélyét – magyarázott egy becsípett tömzsi.

A radikális guru nagyon sajnálta a dolgot. Értette ugyan, hogy a finnek tűrőképességét nem kellene túlságosan feszegetni, ha meg akarják változtatni a külföldről Finnországba költözőkhöz való hozzáállásukat. Ugyanakkor Palo Ok-Várok dalainak sajátos művészi értéke észrevehetően csökken, ha kiszűrjük belőlük az összes szitokszót és gyűlölködő provokációt. Ekkor életmentő ötlete támadt:

– Nektek Lengyelországban van valami nemzeti hangszeretek? – kiáltott fel és ismételte meg rögtön a kérdést egyszerűsített angolsággal: – You – in Poland – traditional instrument?

Paľo saját lábaközére pillantott és annyira elképedt, hogy elfelejtette figyelmeztetni szlovákiai származására.

– Instrument. To play. Music – a fiatal, tehetséges nő kényszert érzett, hogy pontosítson a kérdésen.

– Ajj, MUU-ZIK. Andrstend – vigyorgott Paľo és erősen gondolkodni kezdett: – Drumbľa.

– Mi a fasz? – húzta fel az orrát a mainstreamre fanyarodott hordóhasú középkorú.

– Like wire. Looks like tree. Put to mouth and dang-dang with finger – magyarázta Paľo.

– Jaja, azaz… Ukrán hárfa vagy minek is hívják – emlékezett egy idősebb művésznő, aki annak idején járt a Szovjetunióban.

– Nem lesz jó. Mindenkinek Ukrajna fog eszébe jutni, nem pedig Szlovénia. Ez nem nemzeti hangszer –tiltakozott keményen a drumbľa ellen a politikus radikális.

– Gajdy? – ajánlotta kérdően Paľo: – Like goat. Kecske. Pipák vele – mondta és megmutatta, hogyan játszanak a szóban forgó hangszeren.

– Duda. Skót. Félre vele – sóhajtott fel egy fiatal művészférfi.

– Fujara – csillant fel Paľo arca. – Long pipe. Fapipa.

– Fuvola? – kérdezte valaki csodálkozva.

– Milyen hosszú? HOW – long? – akarta tudni egy másik.

– Veeery long. Two meter. More – válaszolt Paľo és megitta az utolsó cseppet is a művészek táskájából előkerült piából.

(Őszintén be kell vallanom, hogy Paľo kicsit túlzott, a fujara tulajdonképpen csak plusz-mínusz 1,70 m hosszú. Akárhogy is vesszük, így is hatásos. További információért segítségül lehet hívni a Googlet, ahogy én is tettem.)

– Ez lesz a mi eszközünk – sikított a fiatal tehetség.

– Hogy játszanak rajta? – csodálkozott az a művésznő, aki járt a Szovjetunióban, de ott sem volt ehhez hasonló hangszer.

– Can – YOU – play? – kérdezte az öreg guru tele fantasztikus ötletekkel.

– No – mondta Paľo és kidőlt a farönkök közé.

(A legutóbbi megjegyzésemben elfelejtettem mondani, hogy normálisan a szlovákok nem isznak, legalábbis nem mindenki és semmiképpen sem olyan sokat, hogy olyan helyzetbe kerüljenek, amikor esetleg gyanús közös munkába kezdhetnének az erdőben lézengő baloldali értelmiségiekkel, nem hogy még a sárga földig is igyák magukat a fent említett emberek társaságában. Ellenkezőleg, a szlovákok visszafogott emberek, legalábbis azok, akik az ismerőseim közé tartoznak. De vissza a történethez:)

Egy hónap múlva Paľo mégis fellépett a Kaustinen Folk Music Festival kisszínpadán a world music befutó sztárjaként. A hagyományos szlovák pásztorruhára egy I LOVE Finnország rövid ujjút húzott. A ruhaválasztás azt üzente a közönségnek, hogy egy ártalmatlan, beilleszkedni kívánó bevándorlóról van szó, aki mégiscsak mélyen tiszteletben tartja anyaországának szokásait. Paľo mérges sírószámának élén is tompítottak, a művészek az egzotikus zene hangsúlyozása mellett döntöttek és kiszűrtek minden fölösleges, a közönséget potenciálisan sértő szót. A finnországi szlovák Palo Ok-Várok fujarájára támaszkodva szuggesztíven így énekelt tehát:

„Sóderúton végig
Sírva mentem én is.
Ez itt a belvántorlóblues.
Oh yeaaaaaah!”

Ezután nagyon hosszú fujaraszóló következett. Ok-Várok elbűvölte a hallgatókat, akik tapsoltak és fütyültek majd félórát. Senki észre sem vette Paľo fujaraszólójának hibáit.

A miországunk fia Paľo Oškvarok nagy népszerűségre tett szert új hazájában – a messzi északi Finnországban. A world music csillagává lett, a világ hamisságát szíve mélyéről kiénekelő bluesman, egzotikus megasípon játszó bevándorló pásztor. Minden szlovákiai bevándorló nagyra értékelte őt, mindenki elment megnézni és szurkolni neki, amikor ingyenes kultúreseményeken lépett fel különböző városok parkjaiban. Paľo mindig megbízhatóan félórát játszott, aztán fujaráját lóbálva azt mondta „koszi” és eltűnt a színpadról. Palo Ok-Várokként körbejárta Finnország fesztiváljait és kulturális eseményeit a szép, bár rövid finn nyár alatt, és ősszel még fellépett Helsinkiben az Espa színpadán. A tél eljöttével nem lehetett többé őt látni, mert a parkban csak nyáron szerveznek rendezvényeket. De a következő évben visszatért játszani a Szlovákia képviselete által szervezett Európa-napi kultúrblokkban.

Hétfő volt, reggel tíz óra és dézsából öntötték az esőt, de az ismerős név mégis odacsalogatott néhány kitartó rajongót, egy nyugdíjas turistaházaspár is megállt, több tíz csöves táncolt és vadul kornyikált a korai reggeli órák ellenére. Paľo saturészeg volt és a népi pásztorruha-finnblúz kombináció helyett kopott farmer és koszos füsskabát volt rajta. Rekedt hangon énekelte új számát:

„A picsába, hogy faszra vettek a geci hülyepofa seggfejek
Nem vagyokk é’ semmi népviseletbohóc
S ezen a kibaszott fujarán se tudok játszani / Se a hagyományokat tiszteletben tartani / Se ezt az országot szeretni
Mert én gyűlölök mindent és mindenkit
S Finnország szar ország / Ami mindentől olyan kibaszott messze van / Hogy innen ki se lehet jutni
Ez az a zigazi eredeti belvántorlóblues
Oh yeaaah!”

A fogadtatás zavart volt. Egyesek visítottak a lelkesedésből, hogy Paľo visszatért radikális gyökereihez. Mások utálatból és gyűlöletből ordítottak, hogy valami pokolfajzat bevándorló idejött számot adni az ő saját országuk problémáiról és annak lakóinak személyes dolgairól, amelyekbe többek között beletartozik az országba betolakodó külföldi hátterű kritikusokkal szembeni bizalmatlanság is. Valaki azt suttogta, hogy milyen hihetetlenül sokat fejlődött Paľo nyelvtudása röpke félév alatt, a nyugdíjas turisták bámultak és vállukat vonogatták anélkül, hogy bármit is értettek volna. A hátsó sorban álló politikus művészet guruja elégedetten mosolygott, mert végre a művészet megszólította az embereket, végre provokált és aktiválta még a lassú és türelmes finneket is, végre társadalmi témájú beszélgetést indított el.

– Most azok az átlagos kispolgárok megláthatják, hogyan él a szegény nép! – gondolta az öreg művész.

A közönség még jónéhány percig morgolódott. Az előadás után a lázadó bevándorló Paľo Oškvarok kapott egyet a pofájába, amiért mentővel kellett a Mária Kórházba vinni.

Láng Orsolya illusztrációja

(Erről az incidensről röviden beszámolt a Százas nevű ingyenes újság, a Metróba nem fért be a hír, a Helsingin Sanomatot, a legnagyobb fővárosi napilapot pedig túlságosan lefoglalta a kéregetőprobléma elemzése, és ignorálta az egész ügyet. Valaki futólag még megemlítette a következő Erőben és itt a nyilvános beszélgetés véget is ért. Én sem foglalkozom Paľo Oškvarok pályája halálának utolsó szikráival, hanem velősen tömörítem a történet mitikus végét:)

Amikor Paľo Oškvarok kijött a kórházból, többé nem hívták már sem a Kaustinen, sem pedig az Espa színpadára és a Pohja etnozenei fesztiválja is lemondta a meghívást. Paľo művészi karrierje egyelőre véget ért és a művész maga is eltűnt az ismeretlenben. Az újpolitikusság alapítója és kulcsfigurája, aki Paľo Oškvarok managere volt, mégis még mindig bízott abban, hogy az általa titokban rendezett projekt kis csiszolás után sikert arathat és megnyeri a politikus művészetre szomjazó közönséget. Csupán várni kell, amíg eljön az az idő…

Beszéltünk Pal’o esetéről a kismama klubban és nagyon nem találtuk helyénvalónak, ahogy az az átkozott Oškvarok a rá nem tartozó dolgokról való túlzott baszakodásaival szégyent hozott minden szlovák fejére, még azokéra is, akik a finnek jelenlétében elnémítják a szlovák nyelvű beszélgetést és átalakítják valami töketlen jó-jó/ ja-ja nyelvvé, hogy még véletlenül se nézzenek bennünket oroszoknak. A férfiak meg azt állították, hogy Pal’o keserves gastarbeiterbluesa túlságosan radikális volt ahhoz, hogy elég nagy rajongótáborra tegyen szert, valamiért bizonytalan befektetéssé vált a koncertszervezők számára. A fiatalok ezzel ellentétben úgy gondolták, hogy az idióta Palo Ok-Várok kiásta a sírját a nagyszerű társadalomkritikát megfogalmazó Pal’o Oškvarok énekesnek és dalszerzőnek. A gyerekek sírtak és a bolondos Palomadárt hiányolták.

Lassan a mi kicsi bevándorlókörünket megszálló ellentét eltompult, és Paľo Oškvarok sikertörténete kifoszlott a realitásból, hogy a mítoszok és legendák világában találjon magára. A szegény és egyszerű falusi legény amerikai útjáról, mely meglepően Csodafinnországban végződött, hősi történeteket zengenek, ahogy ebben az írásomban én is. Paľo példája arra ösztönöz minket, hogy merjük átlépni saját határainkat, de ugyanakkor emlékeztet is a mértéktelen magabiztosság és a túlzott lázadás veszélyeire egy idegen országban.

Megpróbálunk tehát beolvadni a helyi lakosságba elsajátítva annak nyelvét szép kiejtésestül és nyelvhelyességi szabályostul. Szerintem az én nyelvtudásom észrevehetően javult ennek a történetnek a megírásával, remélhetőleg mások is ezen a véleményen vannak, mert az arra ösztönözne, hogy még keményebben tanuljak és így gyorsabban beolvadjak a finn társadalomba, nem feledve persze saját nemzeti gyökereimet.

Lektorálta: Varga P. Ildikó

Alexandra Salmela (sz. 1980) kortárs, szlovákiai származású Finnországban élő és alkotó író. Első finn nyelvű regényével megnyerte a Helsingin Sanomat napilap elsőkönyves díját 2010-ben és ugyanabban az évben Finlandia-díjra is jelölték. A regény magyarul 27, avagy halál teszi a művészt címmel jelent meg a Scolar kiadónál 2016-ban. A nálunk olvasható novella második díjat kapott egy finnországi, bevándorlóhátterű íróknak szervezett pályázaton 2008-ban.

Ugron Nóra (sz. 1994) a kolozsvári Babes-Bolyai Tudománygyetemen tanult finn nyelvet és irodalmat. Verseket, könyv- és színházkritikákat publikál. Érdeklődései területek: performativitás, feminizmusok, kisebbségi létek, baloldali politikák, öko.