Hidegvérrel a környezetvédelemről

Bjørn Lomborg Cool it – Hidegvér! – a szkeptikus környezetvédő útikalauza a globális felmelegedéshez című kötete a Typotex kiadó szokatlan szempontok sorozatának egy 2008-ban megjelent darabja, amely a szerző egyik legtöbbet vitatott, de kétségtelenül legnagyobb hatású műve. A könyv címe Lomborg kettős célkitűzését is magába foglalja. Egyrészt tartalmazza azt a sürgetést, hogy szellemi kapacitásunkat és erőforrásainkat a hosszú távú globális felmelegedés lehető leghatékonyabb megoldására fordítsuk. Másrészt magára a globális felmelegedést övező diskurzusra és az azt körülvevő vita hangulatára vonatkozik. Lomborg javaslata, hogy beszéljünk higgadtan a globális felmelegedéssel kapcsolatos lehetséges megoldásokról a túlzó, érzelmekre ható állítások helyett, amelyeket sok esetben nem támasztanak alá valós felmérések és adatok. A szerző szerint a globális felmelegedés tény és az emberi tevékenység egyik súlyos következménye, amely a század végére jelentős hatással lesz mind az emberiségre, mind a környezetre, de amelyről a média és a környezetvédelmi szakértők hatására súlyosan elfogult képet formálunk, ami nem vezet hatékony és produktív problémamegoldáshoz és válaszreakciókhoz.

Nem beszélve arról, hogy amikor a globális felmelegedésről szólunk, többnyire egyetlen paraméterre, a CO2 szabályozására koncentrálunk (Lomborg szerint bár az valóban része lehet a megoldásnak, az elsődleges feladatunk mégis az emberi és környezeti jólét biztosítása). A globális felmelegedés azonban nem az egyetlen kérdés, amivel foglalkoznunk kellene, különösen a fejlődő országok esetében. Ott ugyanis vannak ennél jóval sürgetőbb problémák, például az alultápláltság, a HIV, az AIDS és a malária, a belső és külső légszennyezés, a tiszta ivóvíz hiánya stb., amelyek felszámolása vagy csökkentése nélkül nem lehet hatékonyan reagálni a globális felmelegedésre. Nem beszélve a 2008 óta is egyre fokozódó közel-keleti viszonyokról, és az ezt követő menekültválságról, amelyeket Lomborg nem vesz figyelembe, mint olyan destabilizációs tényezőket, amelyek megnehezítik vagy egyenesen ellehetetlenítik az általa súlyosnak ítélt problémák megoldását a térségben.

Azt maga Lomborg sem vitatja tehát, hogy a CO2 fokozza a globális felmelegedést, ellenben azt állítja, hogy jelenleg a világ legfontosabb problémáit mégsem a CO2-szint csökkenése oldja meg. Az ugyanis költséges, nehéz, politikailag megosztó, és alig befolyásolja az éghajlatot – az egyre szigorúbb kibocsátás szabályozás pedig valószínűleg működésképtelen, és az életszínvonal, valamint a környezet javítása nélkül egyenesen kivitelezhetetlen a világ egy jelentős részében (addig például elég nehéz a napenergiával kapcsolatos felhasználási módokra fókuszálni a fejlődő országokban, amíg Indiában egy Amerikai Egyesült Államoknyi ember él áram nélkül – Lomborg tehát arra kíván rámutatni, hogy vannak bizonyos társadalmi és gazdasági előfeltételei a megújuló energiaforrások széleskörű használatának). A szerző szerint jelen pillanatban a végső célnak nem önmagában az üvegházhatású gázok kibocsátásának vagy a globális felmelegedésnek a csökkentését kell kitűznünk, hanem az életszínvonal és a környezet javítását, amely elvezethet minket hosszútávon egy hatékonyabb és kivitelezhetőbb visszaszorítási stratégiához.

Jelenleg az egyetlen igazi politikai kezdeményezés, amely a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére szólít fel, az a 1997-ben aláírt Kiotói Egyezmény, amely Lomborg kutatásai alapján csupán jelképes megállapodás, nem biztosítja a CO2-kibocsátás csökkenését, s az IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change = Éghajlatváltozási Kormányközi Testület) számításai szerint az ipari országok kibocsátása végül is mindössze 1 százalékkal csökken a Kiotói Egyezmény hatására, s a fejlődő országok (pl. Kína, India, stb.) dinamikus gazdasági növekedésével a fejlett világ kibocsátása egyébként is egyre kisebb súllyal esik majd latba. A fejlődő országoknak azonban egészen mások a prioritásai, például az élelmiszer-, valamint vízellátás és az életkörülmények javítása stb.

Lomborg újszerű, de sokat vitatott meglátásai között szól az éghajlatváltozás olyan (rövidtávú) pozitív hatásairól is, amelyek mérsékelhetnek vagy megszüntethetnek bizonyos problémákat, például azt állítja, hogy rövidtávon és ésszerű korlátozások mellett a globális felmelegedés csökkenti a halálozási arányt 1. Továbbá árnyalja az olyan vélekedéseket, amelyek szerint egyelőre a CO2 rövidtávú visszaszorításának lehetetlensége miatt (ezek Lomborg szerint többnyire demográfiai és gazdasági okokból vezethetőek le, nem kizárólag a globális felmelegedés következményei) emelkedő tengerszint olyan mértékű lenne, hogy súlyos katasztrófákhoz vezetne, sokkal hevesebbek lennének a hurrikánok és gyakoribbak az árvizek, gyorsabban olvadnának a gleccserek, kipusztulnának a jegesmedve-populációk, rohamosan növekedne a maláriások száma, az éhínség és a szegénység esélyei stb.

A CO2 rövidtávú visszaszorítása helyett a szerző szerint komolyan fontolóra kell vennünk az említettek kapcsán az olyan (azonnali) stratégiákat, mint a vizes élőhelyek visszaállítása az árvízveszély minimalizálása érdekében, a védőgátak, töltések építése, a partvidékek védelme, a támogatott biztosítások visszaszorítása a hurrikánövezetekben, a vadászat visszaszorítása, a jobb és elérhetőbb táplálkozás, egészségügyi ellátás, csatornázás, szúnyogirtás, jövedelem és orvosi ellátás biztosítása a fejlődő országokban. Ezen a ponton többen is vitatkoznak Lomborg állításaival: James Lawrence Powell, Howard Friel, Thomas E. Lovejoy, stb. – az érvek és ellenérvek, valamint a vonatkozó kutatások, adatok felsorakoztatása és helytállóságuk mérlegelése/megítélése azonban meghaladja a recenzió terjedelmi kereteit.

Kiemelendő ugyanakkor, hogy Lomborg nem csupán az általa felsorolt rendkívül sürgető problémák (malária, alultápláltság, HIV vírus stb.) megoldására, de a CO2 hosszú távú visszaszorítására is megfontolandó javaslatokat tesz, például az emberek motiválása, a szén megadóztatása, áttérés a fosszilis tüzelőanyagoktól mentes gazdaságra, mezőgazdasági reform, és a kísérleti és alkalmazott kutatás és fejlesztés serkentésére irányuló programok támogatása (például szénmentes energiatechnológiákkal kapcsolatos kutatások/fejlesztések hatására később olcsóbban tudnánk csökkenteni a CO2-t) stb. A Lomborgot érintő kritikákhoz éppen ezért fontos hozzátenni, hogy azzal korántsem vádolható, hogy „éghajlatváltozás-tagadó” (climate change denier) lenne. Amit Lomborg állít csupán annyi, hogy a probléma nem kezelhető rövidtávon, s a hosszú távú feladat kulcsa a költséghatékony stratégiák kialakítása, valamint az, hogy „a globális felmelegedés kezeléséhez (…) pártokon, kontinenseken és generációkon átívelő politikai szándékra van szükség”. A szerző S. J. Tol és Gary W. Yohe (az éghajlatváltozás gazdasági következményeivel sokat foglalkozó szakemberek) nyomán úgy véli, hogy semmiképp sem „a félelem, a rettegés és a katasztrófa nyelvére” van szükség, amely a médiában és helyenként a politikai diskurzusokban uralkodik. Ehelyett olyan párbeszédet kell kialakítani, amely nem polarizálja a globális felmelegedéssel kapcsolatos politikai vitát, hanem értelmes dialógusra törekszik.

Lomborg joggal rója fel, hogy sok szerző és politikus esetében a globális felmelegedés politikai retorikája mellől hiányzik a valódi tenniakarás és elkötelezettség (miközben az egyes politikusok az emberiség legnagyobb ellenségeként tárgyalják a CO2-t, egymás után nyitják meg az újabb és újabb repülőtereket, illetve a média, amely miközben folyamatosan gerjeszti az éghajlattal összefüggő félelmeinket minduntalan hirdeti az egzotikus utazásokat, autókat, olcsó repülőjáratokat és nagy energiaigényű fogyasztási cikkeket), s az említett retorika kibúvót ad az alól, hogy reflektálni kelljen más típusú (de nem kevésbé súlyos) társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségekre.

Lomborg talán inkább ott téved, hogy amikor a társadalmi tényezők mozgósítására szólít fel, egy olyan világ építésére hív, amelyben „mi és a fejlődő világ is gazdagabbá válunk”, s nem számol azzal, hogy a „gazdagság” és fejlődés önmagában még nem garanciája (bár bizonyos értelemben feltétele) a pártokon, kontinenseken és generációkon átívelő politikai szándéknak.

Bjørn Lomborg: Cool it – Hidegvér! – a szkeptikus környezetvédő útikalauza a globális felmelegedéshez, Budapest, Typotex, 2008.

A témában a szemen megjelent korábbi szöveget, az Öko-fogalomtárat itt olvashatja el.

—————————————————————————————————————————————

Bjørn Lomborg (1965. január 6. –) a Dán Környezetvédelmi Értékelő Intézet igazgatója, a Koppenhágai Üzleti Főiskola tanára és a Consensus Center alapító igazgatója, amely a globális fejlődéssel kapcsolatos prioritások felállításán dolgozott. A Time magazin 2004-ben a világ 100 legbefolyásosabb embere közé választotta. A Foreign Policy and Prospect magazin 2005-ös listája alapján ő a világ 14. legbefolyásosabb tudományos személyisége; 2008-ban a Guardian őt is azon 50 ember közé sorolta, akik megmenthetik bolygónkat.

 ———————————————————————————————————————————————-