Fel kell-e hagynunk a korrupció üldözésével?

Jens Ivo Engels A korrupció története című munkája a korai újkortól a 20. századig tárgyalja a mikropolitikai, illetve a korrupciókritikai jelenségeket, és tár fel strukturális összefüggéseket, majd vázolja a jelenkori korrupció és korrupcióellenesség szerepét, tétjét, lehetőségeit és működési mechanizmusait. Itt kerül elő az a kérdés is, hogy fel kell-e teljesen hagynunk a korrupció elleni harccal. A kötet olvasása során meglehetősen szkeptikussá vált olvasó a kérdésre már-már igennel válaszolna, ennek ellenére a gondolat így folytatódik: „Semmi esetre sem. Magától értetődik, hogy lehet pozitív hozadéka a korrupciókritikának.”

A szerző kitűzött célja, hogy a kötetben vázolt társadalmi, politikai rendszerek és elvárások feltárásával megmagyarázza, miért nem lehet megnyerni a korrupció elleni harcot. Azt állítja, hogy nem azért, mert az ember természete szerint korrumpálható, hanem azért, mert a korrupcióról alkotott felfogásunk eleve lehetetlenné teszi, hogy teljesen meghaladjuk azt.

Ahhoz, hogy megmutassa, hogy miben elhibázott a kortárs korrupciófelfogás, megkülönbözteti a mikropolitikát a korrupciótól. Wolfgang Reinhard korai újkorral foglalkozó történész tett javaslatot a mikropolitika gyűjtőfogalom használatára minden olyan hatalmi technika esetében, amelyek előnyben részesítenek bizonyos személyeket vagy csoportokat az elvontan értelmezett közjó kárára. Reinhard szerint a hatalomgyakorlás alapját a személyes kapcsolatok és nem a szakértelem vagy rátermettség képezi. Ezeknek a személyes kapcsolatoknak a rendszere pedig mikropolitikai struktúrákat hoz létre. A javaslat abból indul ki, hogy nem létezik olyan politika, amely teljességgel mentes lenne a mikropolitikától, és a kizárólag a közjó szakmai szempontjaihoz igazodó politika „merő fikció”. A politikai rendszereket nem érthetjük meg a mikropolitikai játszmák figyelmen kívül hagyása nélkül.

Ezen kívül azt is észre kell vennünk, hogy a mikropolitika nem zárja ki a közjóért való önzetlen cselekvést, és az is megtörténhet, hogy a mikropolitikai aktivitások is egy magasabb cél elérését szolgálják. Így talán nem kellene minden történelmi szereplőt vagy politikust önzőnek tartanunk, tanácsolja a szerző. Mindenképp megfontolandó ez a javaslat, főleg, ha tudomásul vesszük, hogy a politikai elittel szemben tanúsított bizalmatlanság és ellenszenv is egy történetileg létrejövő felfogás, melynek kialakulását nagyban befolyásolta az eltúlzott korrupciókritika. A mikropolitika tehát  az előnyben részesítésre alapuló hatalmi technikák értéksemleges megnevezése.  Olyan cselekvésmódokat is magába foglal, amelyek sem ma, sem a történelem során (soha) nem képezték kritika tárgyát. Azonban tény az is, hogy minden olyan korrupciónak ítélt cselekedet mikropolitikai is volt egyben. Tehát a mikropolitikát meg kell különböztetnünk a korrupciótól, mert azt, hogy milyen mikropolitikai tettet ítélünk korrupciónak, nagyban meghatározza az adott korszak politikáról és erkölcsről való gondolkodása.

A kötet rávilágít arra, hogy mikropolitika nélkül, bármennyire is paradoxnak tűnik, megvalósíthatatlan lett volna a modern, törvény előtti és politikai egyenlőségen alapuló állameszme. A 19. században a brit társadalomban a patronázskultúra hozzájárult a társadalmi feszültségek feloldásához, elősegítette a társadalom humánusabbá válását azzal, hogy a rákényszerítette az elitet az alsó és középső rétegek gondjainak figyelembevételére. Az 1900-as években az Egyesült Államokban azok a hivatásos politikusok, akik főleg a bevándorlók közül gyűjtötték szavazóikat (bossok) igazolták azt az elképzelést, hogy a politikai mint kenyérkereső hivatás legitim, az érdekképviselet hasznos, a kisebbségek integrációja pedig szükséges.

A modern korrupciókritika a mikropolitika korrupcióval való azonosítására és minden lehetséges formájának a teljes elutasítására épül. Ezzel szemben, a feudális, kora újkori patronázsrendszereket csak akkor illették kritikával, amikor mértékvesztésre került a sor. A korai újkori társadalomra a face-to-face kapcsolatok voltak jellemzőek. Az ebben a korba élő emberek számára sokkal fontosabb volt a személyek közti közvetlen érintkezés, mint az anonimizált jogi és társadalmi viszonyok. Ennek megfelelően a patronázsrendszerek olyan szerteágazó személyes ismeretségekre alapuló kapcsolathálók voltak, melyekben a magasabb társadalmi státusszal rendelkező patrónus segítette az úgynevezett klienseit. Ezek a rendszerek többszintű hierarchiára épültek, egyenrangúak közt ritkán jött létre ilyen kapcsolat. A patronázs a nyilvánosság előtt történt, nem volt homályba száműzve. A patrónusoktól, a rangban magasabban álló személyektől megkövetelték, hogy felelősséget vállaljanak a rangban alattuk állókért, emellett pedig elvárták tőlük, hogy közéleti funkciójuk mellett töltsék be családfői vagy egyéb, a magánszférához kapcsolódó szerepeiket is. Így a kora újkori elképzeléshez az ideális társadalomról nagyon közel állt a patronázsrendszer, a patronázs morális kötelességként fogalmazódott meg a magasabb rangú személyek felé.

Ezzel szemben a jelenlegi korrupciókritika megköveteli a politikusoktól, hogy teljesen szétválasszák a magán- és közéleti szerepeiket. A szerző ezt a felvilágosodás és a modernség eszméinek térnyerésével magyarázza. A modern gondolkodás szerint a világ dolgai jól körülhatárolt, tiszta kategóriák szerint csoportosíthatók, dichotómiák állíthatók fel, és éles határok húzhatók. Azonban a dichotomikus modern gondolkodás nem tudja értelmezni az átmeneti, hibrid jelenségeket, ezeket perifériára szorítja, vagy egyszerűen nem foglalkozik velük, ebből kifolyólag pedig számára már nem  elfogadható a kora újkori patronázsrendszerekben tapasztalt normarendszer összemosódások , ezeket a rendszereket általában akkor illették csak kritikával, ha a rendszer beláthatatlanná vált a túlterjeszkedés miatt, vagy releváns csoportokat tartósan kizártak belőle. Például I. Jakab angol királynak azért kellett szembenéznie a korrupciós vádakkal, mert feltűnő módon előnybe részesítette saját skót bizalmasait.

A modern politikában a politikus politikai teendőinek intézése közbe nem cselekedhet úgy, hogy egy másik normarendszert követ, nem részesítheti előnyben saját családját, vagy egyéb csoportokat, amelyekhez tartozik, nem hozhat döntéseket a vallási meggyőződésére alapozva, egyedül a közérdeket tarthatja szem előtt, és ennek megfelelően kell cselekednie. Ez vezetett ahhoz, hogy abban a pillanatban, amikor egy politikus a kritika szerint nem a közjót, hanem valamilyen személyes, családi érdeket vagy hitbeli, meggyőződésbeli érvet vett figyelembe a döntése során, korruptnak minősíthető, immár nem a mértékvesztés, hanem két normarendszer közti határ átlépése miatt. A korrupciós vádaknak pedig az az ismérvük, hogy nem lehet védekezni ellenük, hiszen bármilyen enyhítő körülményt is hozna fel a vádlott egy másik szerepének a szemszögéből, azzal csak még inkább hangsúlyozná azt, hogy határt sértett. Tehát míg a korai újkorban a mértékvesztés volt az, ami korrupciókritikát váltott ki, a modern politikában a határátlépés számít annak.

A zárszóban, a következtetések levonása után, Engels felvázolja, hogy hogyan működik napjainkban a korrupciókritika, és ez alapján próbál megoldási javaslatokat kínálni. Az egyik lehetőségként azt látja, hogy el kell fogadnunk a politikában is a normarendszerek határainak az elmosódását, ahogyan elfogadtuk sok más területen is az ambiguitásokat, illetve ahogyan leszámoltunk máshol is a dichotomikus gondolkodással: a magánszféra és közélet, állam és magánvállalkozások, bizalmas és nyilvános információk határa egyre inkább elmosódik, sőt tárgytalanná válik.  Így a korrupciókritikának lehetősége lenne arra, hogy ne elérhetetlen ideálokat kergessen, azáltal, hogy elfogadja, hogy minden politikai cselekedet tartalmazza a határátlépés mozzanatát.

A másik megoldás az lehet, ha megpróbálunk a korrupció kérdéséhez nem morálisan, hanem pragmatikusan viszonyulni, és politikai morál helyett politikai működésképességről beszélnénk, valamint a különböző eseteket nem egy abszolút értékrend szerint értékelnénk, hanem mindegyiket a saját kontextusában. A szerző rámutat arra is, hogy a túlzott korrupcióritika, hogyan vezethet el a demokratikus parlamentáris rendszerek összeomlásához, és hogyan juttathat hatalomra autoriter rezsimeket. Az első világháború előtt és a két világháború között a korrupciókritika erősen antiparlamentáris és antikapitalista volt. Ez oda vezetett, hogy az emberek bizalma megrendült a demokráciában, hisz a parlamentáris rendszert velejéig korruptnak és romlottnak tartották. A két világháború között kialakuló diktatúrák – erre a közhangulatra reagálva – egytől-egyig céljuknak tűzték ki a korrupt politikai elit felszámolását és a korrupció megszüntetését.

Engels továbbá arra is felhívja a figyelmet, hogy az eltúlzott kritika táptalajt adhatott az antiszemitizmusnak is. A századfordulótól kezdve Németországban, Angliában és Franciaországban is antiszemita színezetet nyert a korrupciókritika, mely antikozmopolita és antikapitalista volt. A kései 19. században pedig külön gondolkodási irányzattá vált az antiszemitizmus, mely a zsidó lakosságban vélte felfedezni a modernizációból fakadó konfliktusok és problémák okát. James de Rothschild francia bankár és vállalkozó már az 1840-es évektől a korrumpáló erővel bíró zsidó pénzemberek iskolapéldájának számított a francia politikában. A zsidóellenesség eleinte előfordult a politikai baloldalon is. A korai szocialisták egyenlőségjelet tettek a zsidók és a spekuláns pénzemberek közé. Az 1880-as évekbe Auguste Chirac francia szocialista politikus megírta „A zsidó üzelmek története” című művét,  egy másik hozzá hasonló gondolkodású szerző, Jaclard, a „zsidó bacilust” tartotta az elburjánzó politikai korrupció csírájának. Azonban mindkét szerző a kapitalizmus alapelvére és a tömegek kizsákmányolására, nem pedig valamely etnikai csoportra vonatkoztatta a „zsidó” fogalmát. A francia baloldal a századforduló során egyértelműen megszabadult az antiszemitizmus eszméjétől. A jobboldali antikapitalizmus kezdetektől összekapcsolódott az antiszemitizmussal, és ez később sem változott.

A szerző nem elégszik meg a történelmi tények és folyamatok elemzésével és következtetések levonásával, hanem ezek alapján a jelenlegi korrupciós vitákat és korrupcióellenes intézkedéseket is kritizálja. Rámutat például a Transparency International korrupcióellenes szervezet visszásságaira, háttérmechanizmusaira, és arra, hogy kinek miért áll érdekében támogatni a szervezetet és a korrupció elleni harcot jelenleg.

A kötet egyik legfontosabb feltevése, hogy figyelnünk kell arra, mekkora teret engedünk a korrupciókritikának; ugyanakkor arra is, hogy milyen céllal és milyen érdekeltségű csoportok használják fel. Azért van szükség a fokozott figyelemre és az önmérsékletre, mert jól látható, hogy a korrupciókritika az idők során hogyan rengette meg a demokráciában és a többé-kevésbé jól működő parlamentáris rendszerekbe vetett bizalmat, és hogyan vezetett véres terroruralmakhoz vagy az emberek politikából való teljes kiábrándultságához. Ahogy Jens Ivo Engels fogalmaz: „Nem szokás többé azzal az igénnyel fellépni, hogy tanuljunk a történelemből, annál is inkább, mert a szakma egynémely klasszikusa egykor azt hitte, képes lesz rábírni a politikusokat arra, hogy az általa felvázolt tervekhez igazítsák a cselekedeteiket. A történelem tanulmányozása mindazonáltal kétségtelenül hozzájárul látókörünk kiszélesítéséhez, és ideális esetben arra késztet bennünket, hogy megkérdőjelezzük azt, ami látszólag magától értetődő.” (378. o.)

Jens Ivo Engels: A korrupció története, Budapest, Corvina Kiadó, 2016.